A saját bőrömön jöttem rá, hogy akkor járok a legjobban, ha érzelmek nélkül, kellő távolságtartással fogyasztom a politikát. Még ha ez Ká Európában elég sok nehézségbe is ütközik. De nem tehettem mást, magamat védtem: nem akartam rendszeresen dühös vagy csalódott lenni, mint ahogy a szégyen és keserűség sem tartozott a kedvenc érzéseim közé. Arra pedig komoly tétet tettem volna fel, hogy engem egyetlen politikus sem lesz már képes meghatni. Ehhez képest állok a Kossuth téren és azt veszem észre, hogy a frissen beiktatott miniszterelnök beszéde és ceremóniája közben többször is rám tör. Nem sorolom fel mindet, csak a legfontosabbat.
Amikor többek között bocsánatot kért a munkájukat végző újságíróktól. A cikk tartalmát is kitenné az, hogy mennyi mindent követtek el Orbánék a szakma ellen. A Népszabadság megszüntetésével, a megyei lapok megszállásával, az Origó, az Index, a TV2 átfazonírozásával. Azzal, hogy szócsőként kezelték a baráti sajtót, propagandistákká silányították a képviselőik zömét, azokkal pedig, akik még a bevett szabályok szerint végezték a munkájukat, megvetően szóba sem álltak, és ahol lehet, keresztbe tettek nekik. Persze jó lett volna, ha mindezért nem Magyar Péter kér bocsánatot, hanem az, akitől ez a hozzáállás eredt, és még akkor is jól jött volna, ha már csak civilként, és nem miniszterelnökként teszi. De láthatóan Orbán még messze nem tart ott a szembenézéssel, vagy azzal, amit annak hív, hogy a valódi bűnöket lajstromba vegye. A veresége és bukása nyilvánvaló okait.
Nem voltam hozzászokva, hiszen messze nem erre szocializáltak, hogy lehet tőlünk bocsánatot is kérni. Főként nem tesznek ilyet a megválasztott politikusaink. Főleg nem államtitkártól felfelé. Ott többnyire a gőg, az indokolatlan magabiztosság, a pökhendiség honol. Meg kellett szoknom azt, hogy nem csupán nem képviselnek, hanem azt is, hogy megbélyegeznek (hadd ne soroljam fel az összes címkét), megaláznak és megpróbálnak minél jobban ellehetetleníteni. Nemcsak engem, hanem a szakmámat is. Ez lett a bevett hang, a bevett tónus, a bevett viszonyulás. Csak akkor kezdtek változtatni ezen, amikor már nagyon égett a ház.
Pedig nem kívántam sokat. Igazából csak kettőt. Képviseljen engem is (ha rá szavaztam, ha nem) és ne legyen semmi, de semmi bajom abból, ha kritizálom. Ne érjen semmi retorzió, se nyíltan, se burkoltan. Úgy néz ki, hogy erre most megint remény nyílt. Ezért biztatom azokat is, akik most vesztesnek érzik magukat, hogy azonnal tegyék szóvá, ha valami nem tetszik nekik, ha valamivel nem értenek egyet, azt pedig főként, ha emiatt bármiféle büntetés éri őket a jövőben. Bárhol, bármikor. (Az elszámolást viszont ne keverjék össze ezzel. A rendszer kiszolgálóinak és működtetőinek számot kell adniuk azzal, hogy mit műveltek a hazaárulónak bélyegzett honfitársaikkal.)
Én pedig a meghatódás után szeretnék visszatérni a jól bevált hidegségemhez. Mert alapvetően nem rajongani, hanem élni szeretnék. Nyugodtan és kiszámíthatóan. A nagy érzelmek korának lassan jó lenne véget vetni.