tárca;tüzes ló;

Könyörögj!

Tüzes ló

Hajdani osztálytársakkal hozott össze a jó sors egy hétvégére. Falusi gyerekként nőttünk fel mindahányan, szabadidőnket annak idején csalitosokban, árokparton, patak oldalában, domboldalba vájt, lombbal körbekerített „bunkerekben”, réten, erdőben, az utca melletti porban töltöttük, nagyjából egyformán. Nem tudom, a városi gyerekek milyen csínytevéseket követtek el annak idején – volt ismerősöm, aki eldugta a gyöngyöket a barátnői elől, bár az inkább tűnt irigységnek, mint jópofaságnak, - de nekünk megvoltak a magunk egyszerű kis csalafintaságai. Rendszeresen belógtunk a kastély medencéjéhez, ahová amúgy csak a kiváltságos vendégek mehettek volna be, kapaszkodtunk fel lovasszekér hátuljára, ha nem látta a kocsis, bújtunk bele szépen elrendezett szénaboglyákba, másztunk fel pajták tetejére, gyújtottunk be nagyítóval megszáradt faleveleket, s megpróbáltunk puszta kézzel pisztrángot fogni a hegyi patakban is annak idején, rendszerint persze kevés sikerrel, de legalább gatyáig elázva.

Ez a muníció aztán, így vagy úgy, a felnőttkor kevésbé izgalmas éveire is elkísért bennünket, kit erősebben, kit halványabban. Markáns példája előbbinek egyik osztálytársnőm kalandja, amit ezen a múltkori hétvégén osztott meg velünk, nem csekély derűt kiváltva a csapatból. Történt, hogy férje hazaugrott ebédidőben, mert bizonyos dolgokat jobban szeretett otthon elintézni, mint máshol. Csakhogy neje épp csipkelődős, virágos jó kedvében volt, így többszöri csengetésre és kopogtatásra sem nyitott ajtót, hadd tépelődjön odakint az ember. A bebocsátásra váró már féltérdre ereszkedett, és a lakótelepi ajtó levélszekrényként szolgáló felcsapódó kis ablakán nézett be esdeklőn, az arra járó lakótársak nem kis megrökönyödésére.

– Könyörögj! – szólította fel a jelenetet még tovább srófolva tréfás kedvű asszonya, megismételve többször a felszólítást, míg végre aztán beengedte morgó férjurát.

Pár héttel később, amikor szintén hazaugrott a családfő, gyesen lévő felesége kihasználva az alkalmat, gondolta, leszalad a közeli kisboltba, és bevásárol, amíg az apuka a kicsire ügyel. A védőnő is bejelentkezett aznapra, így egy kis sós ropogtatni valót, meg üdítőt is beszerzett a látogatáshoz. Cipelte vissza a cekkert, s még nem fordult be a sarkon, amikor a kaputelefonban férje ismerős, messze szálló hangját hallotta a bejárati ajtónál harsogni.

- Könyörögj! Hallod, könyörögj, ha azt akarod, hogy beengedjelek, könyörögj!– harsant a felszólítás a társasház előtti kapuban.

Közelebb érve aztán meglátta a védőnőt, aki zavart arccal nézett előbb jobbra, aztán balra, végül újra kaputelefonra, vajon jó csengőt nyomott-e meg. Beletelt egy kis időbe, amíg elmagyarázta a kajánul szórakozó férjének: engedje be, hisz a védőnő áll mellette, aki ellenőrzi, minden rendben van-e a baba körül. A lépcsőn felballagva aztán megosztotta az előzményeket is az addigra már jókat kuncogó szakemberrel, aki igyekezett később mindkettőjüket megnyugtatni: látott ő már ilyet, sőt még cifrábbakat is.