Végel László: Téves csatatéren

Az erősen polarizált szerb társadalomban rendkívül nagy érdeklődést váltott ki a magyarországi parlamenti választás lefolyása és eredménye. A szerb vezetők erősen szurkoltak Orbán Viktornak. Bármilyen eredmény szülessen is – írta az Instagramon Aleksandar Vučić elnök, „mi szerbek” örökké hálásak leszünk. A boszniai-hercegovinai holokauszttagadó és szecesszionista Milorad Dodik pedig ezt írta az X-en: „Kedves barátomnak, Orbán Viktornak sok szerencsét és sikert kívánok a választásokon.” A Tisza kétharmados győzelme után Aleksandar Vučić azzal üdvözölte Magyar Pétert, hogy a szerbek továbbra is hűségesek maradnak Orbánhoz. Tekintettel a két politikus közismert barátságára, ez érthető, de a gratuláció nem mondható éppen diplomatikusnak és szívélyesnek.

Április elején a szerb biztonsági szervek Horgos közelében egy hátizsákban robbanószereket fedeztek fel, s gázvezeték elleni diverziót gyanítva sürgősen jelentették Orbánnak, aki megjelent a helyszínen és mozgósította a hadsereget. Ezzel az ún. „horgosi diverzió” bemasírozott a magyarországi választási kampányba. Hogy mi is történt valójában, az Magyar Péter figyelmét is felkeltette, főleg az ukrán kérdés miatt, mert a Fidesz választási szlogenje szerint Magyar az ukránokat szolgálja, és a magyar választók valójában Orbán és Zelenszkij között döntenek. Ám Vučić erélyesen rendre utasította Magyart: ne nyomozzon ő a Szerbiában. Az ukránellenesség előkerült a Vajdasági Magyarok Szövetsége (VMSZ) kampányában is. Különböző magyarázatok keltek szárnyra; a szerbiai ellenzék színjátéknak nevezte a „diverziót”, de miután a szerbiai katonai rendőrség főnöke kijelentette, nem biztos, hogy ukránokról van szó, Orbán ejtette a diverzió ügyét. Azóta eltelt közel egy hónap, de nem derült ki, mi történt valójában. A kérdést az is bonyolítja, hogy a szerb kormány kedvenc, Informer nevű tévéstúdiója többször is szóvá tette, hogy a magyarok olyan kárt okoztak az országuknak, aminek majd megisszák a levét. Jogos a remény, hogy mindezek után mégis megmarad a jószomszédi viszony. Csak annyi változás várható, hogy – mint a belgrádi NIN hetilap írja – „Orbán testvér” után Magyar is megbízható partner lesz.

Az ellenzéki közvélemény ugyanakkor lelkesen üdvözölte a Tisza győzelmét. Az eredmények láttán az újvidéki polgárok egy csoportja a város főterén ünnepelte Magyart. A civilek azt kérték, az eddig sorozatos vereséget szenvedő szerb ellenzéki pártok ne induljanak a soron levő választásokon, támogassák az egyetemista listát. A magyar választások eredményével igazolták, hogy az egyetemista mozgalom miért nem kíván közös listán szerepelni az „óellenzéki pártokkal”. Ezáltal a Tisza győzelme bevonult a kilátásba helyezett szerbiai választási kampányba.

A kampányidőszakban a VMSZ a szerbiai kormánypárti koalíció szellemében agitált. Médiája teljes erővel kiállt a Fidesz mellett, s ugyanezt tette a VMSZ is. Hiába bizonygatta Magyar, hogy nem háborúpárti, nem kívánja a kisebbségi polgároktól visszavonni a magyar állampolgárságot, nem szünteti meg a közösség támogatását, mindez nem szüremlett be a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) által felügyelt kisebbségi, anyaországi közpénzekkel támogatott sajtóba. Ellenkezőleg! A Pannon tévé kivágta az eredményhirdetés utáni beszédéből azt a részt, amelyben, ki tudja hanyadszor, Magyar megismételte, hogy megmarad a kisebbségi közösségek támogatása. 

A szabadkai sportcsarnokban rendezett fórumon a VMSZ megerősítette a magyarországi választásokkal kapcsolatos álláspontját. Fremond Árpád, az MNT elnöke így fogalmazott: „A szívre és az eszünkre is szükségünk van április 12-én. Minden határon túli magyar, mielőtt behúzza az x-et, tegye fel a kérdést magának. Milyen vezetőre van szükség? Egy komolytalan, aki sokszor úgy viselkedik, mint egy kamasz kisfiú, aki enged a külső befolyásnak, vagy olyan vezető, aki összefog, békét, biztonságot teremt. Nem szabad engedni, hogy a gyűlölet vezéreljen bennünket. Egy rossz döntés, gyorsan lerombolhat mindent, amit közösen felépítettünk.”

„Céltudatos, elkötelezett, határozott embereket látok. Jó veletek csatába indulni” – jelentette ki a nem választásokra, hanem csatába induló vicces kedvű Juhász Bálint, a VMSZ Intéző Bizottságának elnöke, majd komolyan figyelmeztette a másként gondolkodókat: „Van, aki nem fog továbbra sem, sértődöttségből vagy más okból, de ők a kisebbség, egy maroknyi ember.” „Hallgassatok az eszetekre, szavazattok a Fideszre”, zengett a jelszó a sportcsarnokban. Pásztor Bálint, a VMSZ elnöke erélyesen figyelmeztette az egész magyarságot: „Azokat is rá kell ébreszteni arra, hogy mennyire hálásnak kell lenni a magyar kormánynak, akiket elvakít a düh, az irigység. A háborútól csak Orbán Viktor védheti meg a magyarokat a következő négy esztendőben”. Ez sem volt elég, Pásztor elutazott Székesfehérvárra, hogy kampányoljon egy olyan választáson, amelyen állítólag nem vett részt: „Szeretnék köszönetet mondani Orbán Viktor miniszterelnök úrnak, (...) a vajdasági magyar közösség üzenetét tolmácsoljam.”

Az idézetből kiderül, Pásztor nem csak pártja, hanem az egész vajdasági magyarság nevében beszélt. A Tisza győzelme után világossá vált, hogy a VMSZ mindezzel mély árkokat ásott az anyaországi és a vajdasági magyar polgárok között. Ezt az árkot nehéz lesz betemetni. Pedig a választások után az erdélyi és a felvidéki kisebbségi pártvezetők helyeselték, hogy az új magyar kormány a felelős gazdálkodás és a tisztánlátás érdekében tíz évre visszamenőleg megvizsgálja a külhoni támogatások felhasználását. Kelemen Hunor például garantálta, hogy az RMDSZ a jövőben tartózkodni fog a magyar pártpolitikai küzdelembe való beavatkozástól.

Már a Tisza győzelme után következett Pásztor budapesti látogatása, amelynek esetleges kudarcára a kiadott közlemények közötti különbség is rámutat. Pásztor „egyeztetni” akart a szerintük komolytalan kamaszként viselkedő, Magyarország szuverenitásét veszélyeztető kisfiúval – habár elképzelhetetlen, hogy ilyen vádak után miről lehet „egyeztetni”. Magyar viszont csak ismertetni kívánta az új kormány nemzetpolitikáját, még csak azt sem tette szóvá, hogy egy profi kisebbségi megélhetési politikusnak ezt ismernie kellett volna. Találkozójukon felmerült a vajdasági magyar sajtó kizárólagossága, amelyre Pásztornak a mai napig nincs hiteles válasza.

Miközben Tarr Zoltán, a leendő társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter azt mondta, „alapvető változásokat várunk el az anyaországi források felhasználásának átláthatósága és hatékonysága terén”, a VMSZ vezetői szerint az alapítványok működésében nincs semmi kivetni- vagy javítanivaló.

Két héttel a választás után az újvidéki televízió szerb nyelvű műsorában Pásztor még keményebben üzent Magyarnak: „A Fidesz továbbra is stratégiai partnerünk, a választások után koalícióra lépünk a haladókkal.” A stratégiai partner kiválasztást illetően senkinek sem lehet kifogása, hiszen ez is a pluralizmushoz tartozik, ám vitatható, hogy a VMSZ vezérkara a kampányban az egész vajdasági magyarság nevében szónokoljon, miközben a legdurvább vádakkal illette a Tiszát támogató anyaországi polgárokat. A szélsőjobb pártokat tömörítő Patrióták Európáért EP- frakcióba tartozó Fidesszel való stratégiai szövetség meglehetősen bizarr színben állítja be a vajdasági magyarságot. Nem csak azt a tényt tárja fel, hogy a vajdasági magyarok elszigetelt közösséget képviselnek a magyar nemzeten belül, hanem azt is, hogy a VMSZ képviselői töltik be a legfontosabb tisztségeket. Mivel a párt állítólag nem vett részt a választásokon és nem is kampányolt, így nem szenvedett vereséget, ezért a VMSZ-hercegségben minden marad a régiben. Komoly változásra nem kell számítani! 

A számok azonban arról szólnak, hogy kopogtat az őszinte szembenézés ideje. Hogy erre van-e esély, az eldől a következő hónapokban. A magyarországi adófizető polgárok adóforintjából támogatott Prosperitati Alapítvány és a Bethlen Gábor Alapkezelő honlapján az áll, hogy mindkét szervezet alapvető célja a vajdasági magyarok szülőföldön maradása. A tények azonban azt bizonyítják, hogy e téren rendkívül nagy hiányosságok vannak. A két előző népszámlálás között (2011–2021) mintegy 30 százalékkal csökkent a vajdasági magyarság lélekszáma. Legfőképpen a fiatalok távoztak. Eközben a VMSZ megelégszik azzal, hogy a fodrásznők adóforintjából tiszteletdíj fejében az óvónő a szülőkkel és az óvodásokkal együtt „dalikázza” a ringatót. A félelmetes, európai rekordnak számító elvándorlás arról szól, hogy a bizalom megrendült. Az elvándorlási adat azért is megdöbbentő, mert az említett időszakban Szerbia lakossága csak 6,9 százalékkal csökkent. A 30 és a 6,9 százalék közötti óriási különbség baljós rendellenségre utal. Valami nincs rendben az alapítványi maradás-politikával. A különbség ismeretében az ember ereiben megfagy a vér. Mi lesz a vajdasági magyarokkal? Ehhez járul még egy valós következtetés. Ez idő szerint hivatalosan mintegy 170 ezer magyar rendelkezik szerbiai állampolgársággal. Idesorolhatók azok a kettős állampolgárok is, akik ideglenesen külföldön tartózkodnak. Ezek után nem merek gondolni a rezidensek lélekszámára. Nem merek gondolni a 2021 óta eltelt időkben történt fogyatkozásra. Még kevésbé merek gondolni a demográfusok jóslataira.

A csonka támogatási dokumentáció arról is árulkodik, hogy valóban felülvizsgálandó az eddigi támogatások tisztasága, átláthatósága, modellje és eredményessége. A tisztaságról csak ennyit, hogy az elmúlt hónapokban az Agenda Polgárok Egyesülete nevű szervezetnek nyújtott 660 ezer eurónyi támogatással kapcsolatban Pásztor Bálint szemrebbenés nélkül jelentette ki, hogy – mint a Szabad Magyar Szó portálon olvasható – az Agenda civilszervezet a VMSZ-nek segít. A szerb és a magyar törvények szerint szigorúan tilos civil szervezetek forrásait párttámogatásokra fordítani.

Nincs válasz arra, hogy miért részesülnek támogatásban azok a szervezetek és intézmények, amelyeket teljes mértékben a szerb államnak kellene támogatni. A szerb kormány és az önkormányzatok a hivatalos közlés szerint sikerrel támogatják a kisvállalkozókat, a kultúregyesületeket, a civil szervezetek nem ellenzéki részét. E célra a kormány és a helyi önkormányzatok is állítólag dicséretes és sikeres programmal és megfelelő pénzügyi alapokkal rendelkeznek. Vajon miért nem harcolja ki a vajdasági magyar kisvállalkozók, kultúregyesületek, civil szervezetek, közszolgálatú médiumok teljes értékű támogatását a kormányban helyet foglaló VMSZ? Miért kell a szerb állam esetleges mulasztását a szolnoki fodrásznő vagy a ceglédi géplakatos adóforintjából pótolni? Végre fel kellene ébredniük a kormányzati bársonyszékekben üldögélő kisebbségi vezetőknek és parlamenti képviselőknek, hogy a kormány teljes mértékben teljesítse a kisebbségi kisvállalkozók és médiumok, az önkormányzatok pedig a kultúregyesületek iránti kötelességét, hiszen erre van költségvetési alapjuk. A vajdasági magyarok ezekbe az alapokba fizetik be az adójukat és az áfájukkal is hozzájárulnak. A kérdések azért is logikusak, mert a VMSZ és az Orbán--kormány állítása szerint sosem volt olyan jó dolga a vajdasági magyaroknak, mint a Vučić-korszakban. Ez nem jelenti a magyarországi támogatások csökkentését, csupán célravezetőbb, eredményesebb felhasználását, hiszen ezáltal megnyílna a lehetőség olyan feladatokra koncentrálni, amelyeket a szerb kormánynak nem kötelessége támogatni.

Miért cenzúrázták a híreket? Hasonló a helyzet a többi, magyar közpénzből támogatott közmédiával is. Ez a rémes egyoldalúság mély árkot teremtett a vajdasági és az anyaországi magyarok között. Tarr Zoltán a minap bejelentette, hogy a Tisza nem támogatja azokat az új kisebbségi pártokat, amelyek megosztják a közösséget. Felmerül a kérdés, hogy támogatja-e az árkokat ásó, megosztó régi pártokat? Nem a régi és az új a fontos, hanem az, hogy melyik képes helyrehozni a plurális rendszer keretein belül a nemzeti szolidaritást. A régi pártok nagy része ezt pluralizmus nélkül képzelte el, ami egyszerűen fából vaskarika.

A média durva visszaélésével kapcsolatban Pásztor azt állítja, hogy a VMSZ sosem avatkozott be a szerkesztéspolitikába. Ezzel átdobta a labdát az MNT térfelére, ám annak elnöke, Fremond Árpád nem replikázott, így a felelősség kizárólag a média főszerkesztőire hárult. Ha ez igaz, akkor most nekik kell levonni a következtetést. Ám Bodzsoni István, a Pannon tévé volt igazgatója a hatalmi központokra utalva cáfolta Pásztort. Védelmébe vette a tévé munkatársait, és saját tapasztalatai alapján elmondta, hogy az ő idejében sem sikerült következetesen megvalósítani a szakmaiságot, mert „kötéltáncot kellett járni a politika és a különböző hatalmi központok elvárásai között és a Pannon fennmaradása, valamint a tisztességes újságírás követelményei között”. A vád súlyos: a politikusok és a különböző hatalmi központok feltétételekhez kötötték a Pannon tévé fennmaradását, ha a munkatársak következetesen képviselték a független álláspontot. Bodzsoni elismerte, az elmúlt évben „a Pannon goromba hibákat követett el, elsősorban a magyarországi választási kampány kapcsán”, de óva intett: helytelen lenne ezért kizárólag a tévére kenni a balhét. Bodzsoni koronatanúként a kisebbségi politikusok elé dobta a kesztyűt. Ki vigye el a balhét? Nem tisztem eldönteni, hogy ki, de ebben a zűrzavaros egymásra utalgatásból kiolvasható, hogy balhé van.

Mindez arra utal, hogy nem egyes politikusok hatalmának megőrzése az elsődleges, hanem az őszinte szembesülés. Újra meg újra meg kell ismételni: az elmúlt évtizedekben, főleg a 90-es években sokat szenvedett, tömegesen elvándorló, egyre kisebb lelki teherbírással rendelkező vajdasági magyarság végre jobb sorsot érdemel.

a tragikus elvándorlási folyamat erőteljes mérséklése, amit csak a demokratikus megújulás, az új erők bevonása, a fiatal nemzedék bizalmának visszanyerése tesz lehetővé. Vissza kell térni a helyi identitástudat erősítéséhez és megbecsüléséhez. Jó lenne tisztázni, hányan maradtak a Vajdaságban és hányan távoztak. Az előbbiek megbecsülést érdemelnek, az utóbbiak megértést, hiszen senkit nem lehet elítélni azért, mert személyes érdekét, boldogulását, érvényesülését helyezte előtérbe. Sokkszerű élményt jelent, hogy feleannyian vagyunk mint 1991-ben. A 2011–21 közötti évtized pedig az eddigi legsúlyosabb csapást képviselte. Ebből ki kell gyógyulni. A vajdasági magyaroknak nem a magyar kormány- és rendszerváltás miatt kell megújulási politikát megfogalmazni, hanem saját megmaradásuk miatt.