Egyrészt még mindig meg vagyok hatva, hogy a magyarok milyen klasszul elhajtották a mindent széttúró és összeszaharozó kondát a vezérártányával együtt, és eléggé vitatható módon rendkívül kárörvendve mulatok a látványon, ahogy egyik pillanatról a másikra omlik össze a (hitel)kártyaváruk, hasonlóan az előző rendszerváltás pártállamához. Arról is azt hittük, hogy fú, milyen erős, erre elillant, mint egy szatyor fing, ugye. És örömmel látom, hogy azokat az arcokat rakosgatja a bukott főminiszter a frakcióba, akik a bukást okozták, ez garancia lesz a Fidesz örvendetes elsorvadására, ő is elillan, mint a rendszerváltó pártok a szociktól a posztszoci DK-ig. (Még kuríros koromban kitaláltam egy kis viccet, amit utóbb visszahallottam: Tudod, milyen kicsi lett az MDF? Herényi. Tudod, milyen kicsi lett a DK? Tíz deka. Ez mondjuk rém gyenge, de igaz: az ő bukásuk is tökéletes.)
Well, Orbánnak megadatott a lehetőség Magyarország felemelésére, de ő csak a családot akarta felemelni és hihetetlenül hitvány tettestársait akarta honorálni. „Itt lett volna a nagy lehetőség az új kiegyezésre, hídemberré válni, nem lábjegyzetté, túllátni a felcsúti falusi fociöltöző eseményhorizontján, hát nem sikerült. Mert a falusi focista fél. Még egyszer nem akar egyedül hokizni a félhomályban (egy urban legend szerint a ’94-es fiaskó után egyedül nézte a hokivébét az emeleten)” – önidézet egy 2012-es publimból.
És bizakodik az ember, hogy ez a békés forradalom volt az igazi fülkeforradalom, nem az, amit annak titulált a füllentős miniszterelnök a 2010-es választás napján, a NER nevű torzszülött születésének pillanatában; az fülke-ellenforradalom volt, a pártállami autokráciába való visszarendeződés nyitánya, a centralizált, kirekesztő, gyűlöletalapú, lojalitáselvű, kultúraellenes mucsai szoftzsarnokság, a totális antidemokrácia kezdőrúgása.
Amikor kinyílik a szabadság tere, robbanásszerű fejlődés indul be, lásd a NEP-et vagy az új gazdasági mechanizmust, és főleg az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést. Most hagyjuk a közjogi és politikai izéket illető jogos kifogásokat a dualizmus ellentmondásairól (Szekfű Gyula szerint „hanyatló kor volt... az etatizáló politikai és nemzetiségi irányaival és szociális gondoskodásbeli hiányaival”). A lesüllyedő Ausztriát a königgrätzi csatában szalámivá pofozták a poroszok, a sógorok, hogy mentsék a menthetőt és az öregecskedő birodalmukat, az addig szubordinációban, félgyarmati sorban tartott Magyar Királyságot mellérendelt helyzetbe emelték, jogokat és relatív szabadságot adva nekünk egy paritásos alkotmányos monarchia formájában, tkp egy kvázi proto Európai Uniót létrehozva irdatlan egységes közös piaccal. Tény, hogy a kiegyezés kinyitotta a (relatív) szabadság terét, és a gazdaság, a kultúra tényleg robbant. Ami ma szép Pestben és az országban, nagyjából akkor épült-készült az infrastruktúrától az iparon át a közegészségügyig, robbant a hallatlanul kreatív magyar művészet is persze, és dőlni kezdett a lé, mármint a tőke, száz vasutat, ezeret építettünk, a tiritarka birodalmacskát 1910-re 22 ezer kilométernyi vasúti sín hálózta be, melyeket Galíciától Fiuméig egységes és csinos bakterházak őriznek máig, megduplázódott a mezőgazdasági termelés, az ipar volumene megnyolcszorozódott, Pick, Dreher, Globus, ahogy egy Ábrahám Pál foxtrottban van: Ganz-gyár, Zwack-gyár, Gschwindt-gyár, mingyár, aztán Diósgyőr, Salgótarján, Láng Gépgyár, Óbudai Hajógyár, Déri-Bláthy-Zipernowsky, Kandó Kálmán, satöbbi, kismetró, Országház, Opera, Zeneakadémia, Csárdáskirálynő, Munkácsy, Jókai, a kávéházakban dobostorta és zserbó, anyámkinnya, polgárosodás és modernizáció az egész kvázi-birodalomban, jórészt ma is abból élünk, amit a boldog békeidők teremtettek.
Na és most reménykedhetünk abban, hogy ez a lényegében szakértői kormány lebontja Orbán Viktor óljainak széldeszkáit és lehetőséget teremt egy normális és vidám ország építésére, jóllehet a világ frankón csúszik-csavarodik bele az újabb Nagy Háborúba, de akkor is! És legalább addig hozzunk már össze egy jó kis vidám új reformkort, barátaim az Úrban.
