Az április 12-i történelmi jelentőségű parlamenti választás óta újra van élet Magyarországon. Különösen igaz ez a társadalomkutatók szakmai köreire, amelyekben pezsgő viták zajlanak az Orbán-rezsim bukásának értelmezéseiről és a bukott rendszer természetéről.
A megméretést többen „választási forradalomként” írtuk le, amely „alkotmányos pillanatot” vagy éppen „kegyelmi pillanatot” idézett elő. Ebben a megvilágító perspektívában élesebbek a kontrasztok, és tisztán látszik, hogy valami véget ért. Egyúttal kitapintható a társadalmi reménykedés, hogy talán egy új, jobb korszak kezdődik el.
De mi az, ami elmúlt, és mi maradt utána? A rendszerváltás – tehát a diszkontinuitás – hangsúlyozása mellett arra is érdemes kitérni, hogy mi az, ami nem változott, nem is változhatott meg varázsütésre. Az Orbán-rendszer megbukott, de az a társadalom, amely ezt a rendszert sokáig fenntartotta, itt marad.
Társadalomkutatók számára nincs ma érdekesebb feladat, mint a radikális politikai változások és a rutinszerű mindennapi gyakorlatok közötti viszony megértése, és az e kettő között lévő feszültség feltárása. A rendszerváltást akkor is nagyra értékelhetjük, hogy nem táplálunk illúziókat annak gyors társadalmi leképeződésével kapcsolatban.
A választások óta eltelt hetekben újra fellángolt a rendszervita. A demokrácia, az autokrácia és a kettő között szürke zónaként működő hibrid rendszer mind olyan „esernyőfogalmak”, amelyek számos esetet foglalnak magukba. Bármely rendszer esetében vizsgálandó, hogy vannak-e szabad választások, és hogyan működik a rendszer két választás között. Mert a demokrácia sem csupán a választásokból áll, és az autokrácia sem szűkíthető le csak a diktatórikus elnyomásra. Mindezek mögött ott van a mindennapi élet, a társadalmi tapasztalat és a politikai kultúra sokfélesége.
A politológusok általában az intézményrendszer összehasonlítható elemeit vizsgálják, míg a szociológusok inkább a hatalomgyakorlás informális elemeire és társadalmi kontextusára koncentrálnak. A politikai rendszerek felől nézve például a maffiaállam vagy a családi részvénytársaság fogalma szellemes, megvilágító erejű metafora, amely szociológiai szempontból gazdagítja a rendszerről alkotott empirikus tudásunkat. A rendszer vizsgálatát jól egészítik ki az informális hatalom olyan különböző leírásai, mint az egyenlőtlen játéktér, a törzs, a klán, a nepotizmus, a korrupció, a patrónusi hatalom, a klientelizmus, a mérgező polarizáció, a fasisztoid mutáció, a manipulációs lehetőségek tárháza, és így tovább. Ezek a megközelítések módosítják, árnyalják a politikai rendszerről kialakított képet, de nem váltják azt fel. Azért nem, mert más síkon mozognak.
Az Orbán-rendszer Janus-arcú berendezkedés volt.
Olyan önkényuralom, amely a konkrét fizikai erőszakot strukturális erőszakkal, egzisztenciális fenyegetéssel helyettesítette. Könyvünkben (Embedded Autocracy, Lexington Books 2024) a rezsim politikai és társadalmi működésének kettősségét észlelve nem egyetlen fogalmat kerestünk a rendszer leírására. Különbséget tettünk az Orbán-rendszer politológiai és szociológiai definíciója között, és azt állítottuk, hogy politikai értelemben választási autokrácia volt, de társadalmi értelemben beágyazott autokrácia. Ezzel arra utaltunk, hogy bár a választási autokrácia a körülmények kivételesen kedvező együttes hatásaként megbukhat, a beágyazott autokrácia – a társadalomban régóta élő mentalitások, attitűdök, reflexek, szokások összessége révén – sokáig fennmaradhat.
A választási autokrácia lényege, hogy bár a választásokon ellenzéki pártok is legálisan indulhatnak, a pálya a hatalmon lévő párt javára lejt. A rendszer úgy van megtervezve, hogy a manipulált választásokon mindig az uralmon lévő erő legyen a győztes. A többi „ellenzéki” pártot általában kompromittálják, vagy éppen kooptálják a rendszerbe. Nem azért vannak a választások, hogy a választók akaratának arányos képviseletet adjanak, hanem azért, hogy a hatalmon lévő autokrata vezető uralmát legitimálják. Az ilyen „választásokat” majdnem mindig a hatalmon lévők nyerik meg – mégis, pusztán a választás ténye bizonytalanságot hozhat a sziklaszilárdnak tűnő rendszerben.
Az Orbán-rendszer három pilléren nyugodott: a perszonális, a populista és az önkényes hatalomgyakorlás pillérein.
A hatalom szálai a családfőként és gazdaként viselkedő miniszterelnök kezében futottak össze, aki egyszemélyi uralma ellenére népéhez plebejus és „ellenzéki” módon, Lúdas Matyiként próbált szólni, miközben egyre inkább Döbrögi hangján beszélt. A populista stílust súlyosabbá tette a fülsiketítő és lélekromboló propaganda, az autokratikus kormányzás, valamint a jogállam, a szólásszabadság, a szervezkedési szabadság, a munkavállalói jogok radikális beszűkítése, az emberi jogok csorbítása.
Az április 12-i választás eredménye nem csupán azért váltott ki globális visszhangot, mert az állampárt földcsuszamlásszerű vereséget szenvedett. Ez ugyanis nem egyszerűen választási vereség volt, hanem egy elnyomó rendszer összeomlása. A Tisza Párt vezetői egy XIX. századi kampánytanácsadó, Petőfi Sándor klasszikussá vált szavait követték, aki leszögezte, hogy „Habár fölűl a gálya, s alúl a víznek árja, azért a víz az úr.”
Demokratáknak igazi öröm, amikor a népuralom a szó eredeti jelentésében, a maga teljességében megjelenik. Ilyen tömeges, vér nélküli, de ellenállhatatlan változás ritkán fordul elő a jelenkori történelemben.
Ez azonban nem rehabilitálja utólag az Orbán-rendszert; ellenkezőleg, azt bizonyítja, hogy az elnyomók által emelt hatalmi tákolmányok kártyavárként omlanak össze a népakarattal szemben.
A választási forradalom olyan rendszernek vetett véget, amely 16 éve indaként tekeredett a társadalom nyakára, megszüntetve a társadalmi autonómiákat, derékba törve százezrek életét. Olyan vezető bukott meg, aki saját „illiberális” modelljét Donald Trump és Vlagyimir Putyin segítségével próbálta exportálni szerte a világban.
Érdemes egy pillantást vetnünk a másik kifejezésünkre, a „beágyazott autokrácia” fogalmára. Nemcsak arról van szó, hogy hiányoznak a demokratikus hagyományok, töredezett, csonka a polgárosodás. Hanem elsősorban arról, hogy milyen társadalmi, intézményi gyengeségeket szükséges orvosolni a demokratikus stabilitás érdekében. Éppen egy ilyen kegyelmi pillanatban, egy új rendszerváltás kezdetén bízhatunk abban, hogy megtörhetők a történelmi tendenciák, a demokrácia gyengesége nem nemzeti fátum. A késő-modernitás körülményei között a társadalmi változások gyorsabbak, és az innovációk jelentős változások forrásai lehetnek. Jelentős társadalmi mozgások szabadították fel Magyarországot Orbán morálisan is vállalhatatlan rezsimjétől. Ez a lendület reményt adhat arra, hogy pályát módosítunk a sok útvesztés után.
Az autokratikus rezsim magyarázatakor azonban nem tekinthetünk el azoktól a társadalmi mechanizmusainktól, hagyományainktól, amelyek olyan könnyűvé tették a jogállam és demokrácia felszámolását.
Orbán sikerét nem pusztán néhány közjogi elégtelenség, hanem sajátos társadalmi összefüggések alapozták meg.
Intézményi korrekciók könnyedén kivitelezhetők, jogalkotási kérdés az alkotmányozás elválasztása a törvényhozási többségtől, és viszonylag könnyen meg lehet alkotni egy arányosabb választási rendszert is. De a politikai közösség demokratikus elkötelezettségét csak nagy körültekintéssel, türelmesen és sok gyakorlással lehetséges megerősíteni. Éppen azért hangsúlyozzuk az autokrácia társadalmi beágyazottságát, hogy megkönnyítsük a szembenézés, a demokratikus tanulás folyamatait.
Az autokrácia beágyazottságára utalnak azok a társadalmi folyamatok, amelyek az 1989-es rendszerváltás után is megnehezítették a szervezeti, szakmai és egyéni autonómiák összehangolását. Az önkormányzatiság gyakran vált oligarchikus és nepotista struktúrák melegágyává. Az igazságszolgáltatás, a területi önkormányzatok, a szakmai kamarák, testületek számos példáját nyújtották annak, hogy milyen nehéz megszabadulni az alárendelődés rutinjaitól.
Az autokrácia beágyazottságára utalnak azok a szakmai tapasztalatok, amelyek a politikai centrum irányításától való függés természetes folyamatosságáról tudósítanak. A rendvédelmi szervek reformja soha nem teljesedhetett ki, nem szabadult meg a politikai rángatásoktól.
Az autokrácia beágyazottságát jelenti az iskolák üres tekintélyelvűsége, a szorongató teljesítménykényszer és a fegyelmezés-központú nevelés. A gyengébb, az eltérő képességű gyerekek rendszerszintű kirekesztése, a soha meg nem oldott szegregáció és középosztályi lenézés. A pedagógusok és más emberekkel foglalkozó szakmák alulértékelése, megbecsültségük alacsony foka és az ehhez járuló kontraszelekció. Ugyanez jelenik meg az érdekérvényesítési képesség alacsony fokában, a szervezett érdekképviselet gyengeségében. A diák szorongásában és bizonytalanságában, hogy kiálljon-e megalázásával, pláne diáktársainak megalázásaival szemben. Az egyetemi diákönkormányzatok irrelevanciájában, amit a mindenkori egyetemvezetéssel kötött alkuk alapoztak meg.
Az autokrácia beágyazottsága látszik a hétköznapi agresszióban, az érintkezések durvaságában, a hatalmi helyzet nyílt közlésében, a másik lenézésében és a megegyezés helyett az erő kultuszában. Ezeket és számos más jelenséget nem Orbán hozta létre, politikai logikája azonban a végletekig kihasználta.
Könnyen illeszkedett bele a számára is természetes struktúrákba. Autonómiát visszaadni néhány jogszabály átírásával lehet, de a szabadság kultúráját és a demokratikus viták jelentőségét meg kell tapasztalni. Nem lesz működőképes egyetemi autonómia az egyetemi polgárok kollektív aktivitása nélkül. Nem fog működni igazi igazságszolgáltatási autonómia szakmai szolidaritás és sűrű kommunikáció nélkül. És persze ilyen hosszú autokratikus korszak után lehetetlen az újrakezdés a bűnökkel és csalódásokkal való szembenézés nélkül. Utána már csak gyakorolni kell majd, gyorsan meg lehet tanulni.
A választási autokrácia és a beágyazott autokrácia ugyanannak az éremnek a két oldala. Az első politikai jellegű, amely a cselekvőknek és a kontingens eseményeknek tágabb teret nyit, míg a második a társadalomban és a kulturális mintákban gyökerezik, és csak lassabban módosítható. A két megközelítés egymást kiegészíti; egymásra vetítésükkel olyan elemzési keretet lehet kialakítani, amelynek segítségével az Orbán-rendszer az eddigieknél jobban megérthető. De megérteni a változtatás reménye miatt kell.
Bozóki András politológus, szociológus, a CEU professzora. Fleck Zoltán jogász és szociológus.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.