Azaz egy nyugati értelemben vett szociáldemokrata pártra. A válasz: egyelőre nincs, de előbb-utóbb szükség lehet rá.
A Tisza gyűjtőpártként egyfajta nemzeti minimumot meghirdetve nyerte meg a magát a baloldalra soroló szavazóközönség támogatását. Nem érdektelen, hány emberről beszélünk. A Partizán választás napi közösségi kutatása szerint a szavazófülkéből távozó Tisza szavazók között jobboldalinak csak alig több, mint 20 százalék nevezte magát, míg 40 százalék a „baloldali” vagy „inkább baloldali” választ adta. Ez közel 1,4 millió ember. Persze számos kérdés vethető fel egyrészt a kutatást, másrészt ennek a baloldaliságnak a tartalmát és jellegét illetően, de azért a társadalom jelentős részéről van szó, amely ez alkalommal egyértelműen azért szavazott a Tiszára és Magyar Péterre, mert bennük látta az Orbán-rezsim menesztésére az egyetlen esélyt.
A Tisza Párt féle nemzeti minimum nagyjából-egészében a jogállam helyreállításáról, a korrupció letöréséről, az egészségügy és az oktatás korszerűsítéséről, az Európával fenntartott kapcsolatok rendezéséről és az elszámoltatásról szól. Bár az utóbbi várható sikere tekintetében sok kétség vetődik fel, az összes többi feladat végrehajtása valóban csak felhatalmazás, elhatározás és képesség dolga. Márpedig ennek a pártnak van felhatalmazása, a vezetőiben pedig minden jel szerint megvan az elhatározás és a képesség is.
Így aztán a következő pár évben – mondjuk 2030-ig –, amíg ennek a minimum programnak a megvalósítása folyik, igazán nincs szükség szociáldemokrata pártra. I
Inkább a baloldali és liberális értelmiség feladata, hogy konstruktív ellenzékként támogassa a fenti minimum program megvalósítását.
Ám ez a kegyelmi állapot nem feltétlenül marad fenn örökké. Feltéve és remélve, hogy a nemzeti minimum program megvalósul, idővel világossá válhat, hogy a Tisza Párt és főleg Magyar Péter indíttatása alapvetően jobboldali-keresztény, ami természetesen tökéletesen legitim, de nyilván más értékrendet jelent, mint amiket a szociáldemokrácia vagy tágabban a baloldali és a liberális oldal általában képvisel. Csak néhány példa: az egyház és az állam viszonya, a határon túli magyarsággal való viszony, jelesül a választójog kérdése. A lelke mélyén a legtöbb balliberális gondolkodású ember nem érti, hogy miért kellene a határon túli magyarságnak – adófizetés és más kötelezettségek elvállalása nélkül - részt vennie a magyarországi parlamenti választásokon.
Aztán ott van a másság széles értelemben vett kérdése – házasság, örökbe fogadás, nemváltás, érzékenyítés –, amellyel kapcsolatban bizonyosan eltérnek az érintettek nézetei, lásd Magyar Péter eléggé ambivalens kijelentését a témában. Kulcskérdés az EU jövője – föderális irányba haladjon-e vagy maradjon alapvetően nemzetállami keretek között. Másképpen fogalmazva: mennyit lehet vagy érdemes a nemzeti hatáskörből szupranacionális szintre átadni? És ami nagyon sokak számára perdöntő, ott vannak a szubjektív és ízlésbéli különbségek - van, akinek „bejön” Magyar Péter személye, és vannak olyanok, akiknek nem.
Fontos azonban azt is megjegyezni: határozott jelei mutatkoznak annak is, hogy a Tisza párt egyes társadalompolitikai területeken jelentős mértékben balra mozdult-mozdul el, nemcsak a jobboldali-keresztény indíttatáshoz képest, hanem abszolút mércével mérve is.
Két területet emelünk ki: az oktatást és a roma honfitársainkhoz való viszonyt. Annak a beszélgetésnek a tartalma, amelyet Lannert Judit miniszterjelölttel folytatott Magyar Péter, egyik részről sem hagyott semmiféle kívánnivalót maga után, még az elkötelezetten baloldali, progresszív hallgatóban sem.
Ami pedig a magyar romák politikai reprezentációját és főleg annak nyílt, öntudatos vállalását illeti, a Tisza tartalmilag és a politikai bátorságot tekintve is messze felülmúlja a magukat baloldalinak vagy liberálisnak nevező pártokat. (Tényleg csak zárójelben érdemes említeni a DK dicstelen, minden önreflexiót nélkülöző miskolci jelöltállítását vagy a Kutyapárt megalázó és semmit sem értő józsefvárosi akcióját.) Ezen a téren persze a tényleges gyakorlat mutatja majd meg, hogy nem csupán az eddigieknél ügyesebb politikai klientúraépítésről van-e szó, de az első jelek mindenesetre ígéretesek.
Ha a Tisza megtartja alapvetően jobboldali indíttatását, akkor logikusnak tűnhet a feltételezés, hogy a pártot a választásokon és még egy jó darabig támogató baloldali és liberális közönség egy idő után szükségképpen le fog válni, és igényelni fogja a saját érték- és ízlésvilágának megfelelő politikai képviseletet. Ekkor pedig felmerül a kérdés, hol van ez a párt.
Mert először is mondjuk ki, csak egy pártnak van helye a nap alatt. A tizenhat éven át tartó ellenzéki kudarcsorozat egyik oka, hogy a törpepártok számára gyakran fontosabb volt egymás, mint a Fidesz legyőzése. Ha ebből a kudarcsorozatból nem tanulnak a balliberális oldal politikusai, akkor igazán semmiből. Azért három, akár kedvezőnek is nevezhető mozzanatot érdemes megemlíteni: az egyik, hogy a szóba jövő pártok – MSZP, DK, Párbeszéd, LMP – különböző időpontokban, de mind jelentéktelenné váltak, így egyik sem tarthat igényt arra, hogy a többiek elfogadják a vezető szerepét. Másképpen szólva kooperációs kényszer áll fenn egyenlők között.
A másik, hogy nem szorít az idő. Legkorábban a 2030-as választásokra kellene elkészülni egy új, szociáldemokrata színezetű párttal, hogy megmérethesse magát.
Az első feladat nyilván a közösen vallott vagy közössé tehető legfontosabb elvek összegyűjtése és annak deklarálása, hogy az új párt hosszú távon ezekhez kíván ragaszkodni. Ez nagyon fontos, mert az elmúlt tizenhat év egyik visszatetsző és tökéletesen kontraproduktív jellemzője volt, hogy ezek a pártok az egyes elvi kérdésekkel kapcsolatos álláspontjuk kialakításakor általában fél szemmel az aznapi közvéleménykutatásokra figyeltek, ami aztán gyakran eredményezett következetlenséget, sőt opportunizmust.
Talán eljött az idő, hogy a balliberális oldal megpróbáljon valóban értékalapon politizálni.
Ezt annál is inkább érdemes megfontolnia, mert – és ez a harmadik jó hír – egy újonnan létrehozandó szociáldemokrata párt egy jó ideig biztosan nem ambicionálhatja a váltópárti szerepet; azon egyszerű oknál fogva, hogy a szavazóközönsége és maguk a balliberális értékek is, amint a fenti adatok mutatják, elég jelentős kisebbségben vannak ebben az országban.
Az első lépésen túl az együttműködésre vállalkozó pártok megkezdhetik egy új párt szervezését, amelybe ők maguk majd beolvadnak. Ez nem csekély munkát, rugalmasságot és főleg valamennyi áldozatkészséget igényel, mert az új pártot létrehozók, mint Mózes, nem remélhetik, hogy belépnek az Ígéret földjére, azaz nem közülük fog kikerülni a párt első számú vezetője. Karizmatikus vezető nélkül ugyanis nem megy, márpedig az ellenzéki oldalon eddig megismert vezetők mindegyikéből hiányzik a karizma. De ahogy Magyar Péter meg tudott jelenni a semmiből, remélni lehet, hogy ilyesmi az innenső oldalon is megtörténhet.
Senki sem lát a jövőbe, ezért csak arra szorítkozunk, hogy egy másik szcenáriót se zárjunk ki, jelesül, hogy valamennyi idő elteltével a Tiszán belül alakulnak ki belső törésvonalak a baloldaliság-jobboldaliság mentén. Erre az első ciklusban semmiképp sem lehet számítani, és nem is volna jó, ha ilyesmi történne. Az első ciklusban nagyon remélhetően összetartja a pártot és a táborát az Orbán-rezsim szörnyű gazdasági-társadalmi hagyatékával folytatott küzdelem. Hosszabb távon azonban nem elképzelhetetlen, hogy éppen a Tiszán belül születik meg egy baloldali párt csírája.
A két szerző közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
