Egy idegen nőnek. A könyvespolc előtt állnak, férjem nagy gesztusokkal magyaráz, a posztmodern színházról beszél. Nulla történetmesélés van, érted?, mondja. Nulla! Nem kell! Nem ez kell! Nem a jelenet fontos, hanem ahogyan a jelentés képződik, magyarázza, a néző a jelentésképzés része. Szenvedéllyel beszél, ki is pirul, konkrétan már vörös a feje, úgy mondja. A standuptól bealszom, a rap meg nem színház. Mindig ugyanaz a szerkezet, csak a trauma cserélődik, amúgy rím, ritmus és ismétlés az egész. A bánat magánügy, erősködik a férjem, ha erről akarsz beszélni, inkább törd szét a valóságot, szedd darabokra a világot, és úgy! Nem a „tartalom” katartikus, hanem az őszinte beszéd, mondja. Te amúgy mit gondolsz erről, kérdezi férjem a nőt. A nő mosolyog, és sóhajt. Ahogy akarod, válaszolja.
Mélykék égbolt, január közepe, a napsütés bevilágítja a szobát, bevilágítja az ablak előtti ezüstfenyőt. A levegő tiszta, nincsenek benne illatok, üres. A házunkban vagyunk, ablak helyett nagy üvegfelületek, a padlón a fény foltokban áll, a sarkok sötétek maradnak. Lassacskán kialakulnak a dolgok.
Például itt van ez az idegen nő. Egyszerűen itt termett, és a férjemmel cukiskodik. Néha rám néz, hangosan kacag, kiröhög engem. Nyugodjak meg, mondja, az tök oké, hogy ő most itt van a szobámban, ez rendben van így, barátilag jött, cseverészik a férjemmel egy kicsit, aztán majd elmegy. Beletúr a hajába. Nagy haja van, dús és hosszú, sötét sátor. Az előbb még nem így nézett ki, az előbb még nem is nézett ki sehogy, csak egy semmilyen nő volt, akinek a férjem teszi az agyát. Most meg, hirtelen, mintha kinőtt volna a fejére ez a haj, mintha az én hajam nőtt volna az ő fejére. Akkor én most kopasz vagyok? Nevezd alakulásnak – ez alakulás, mondja nekem az idegen nő, és vigyorog. Hallja a gondolataimat. Egy üveg vörösbort tesz az asztalra, közben könnyedén elmagyarázza, hogy azért van itt, mert én akartam. Hol vannak a poharak, kérdezi. Mi hívtuk meg, helyesel a férjem, igen-igen, ismétli, bólogat, bátorítólag mereszti rám a szemét, és folyamatosan igenel. El akarja hitetni velem, hogy miattam van itt ez a nő, és még azt is hozzáteszi, hogy: azt ígérted, szűzpecsenyét készítesz nekünk. A nő rágyújt. A férjem hozza a poharakat. Töltenek nekem is, a pohár falán az italtól halványvörös hártya marad az üvegen. Koccintanak.
Kimegyek a konyhába. A nap besüt az ablakon, a porszemek sávokat rajzolnak a levegőbe. Kinyitom a hűtőt, jeges pára árad, pillanat alatt oldódnak láthatatlanná a molekulák, a szilárdból légnemű lesz. Kiveszem a húst, vágódeszkára rakom. Lefejtem a hártyát, alatta engedelmes és puha a rózsaszín szövet. Könnyű a hasítás. Függőlegesen kettévágom, gyakorlott mozdulatokkal tisztítom, közben felmerül bennem a gyanú, hogy egész életemben ezt csinálom, ugyanazt a húst szeletelem, szétválogatom a jót a rossztól, ez van, ezek itt nincsenek, ezek és ezek fájnak, és ez egy seb volt.
Csörög a telefon, a lányom hív, hogy egy fotózáson van, de nagyon bénák a ruhák, meg az egész, segítsek neki meglógni onnan.
El kell mennem a lányomhoz, mondom a nőnek meg a férjemnek, megint a szobában vagyok. Ők ott folytatják, ahol az előbb abbahagyták, a koccintás pillanatában. Kocc, kocc. Most az emancipációról hablatyol a férjem, hogy szükség van az emberi nézőpont kiváltságos helyzetének felszámolására, a megszólalás nem az emberhez kötött többé, és a beszéd nem a reprezentáció eszköze, hanem jelenlét. Te mit gondolsz erről, kérdezi a nőt. Brumm-brumm, mondja a nő. Kész a hús, mondom én. Semmi kedvem az egészhez, mennék már a lányomhoz, de még gyorsan leszeletelem ezeknek itt a húst. Kívül ropog, belül puha, szivárog a zsíros lé, elképzelem, ahogy összefut a férjem szájában a nyál. Sosem jönnek hozzánk vendégek, most meg itt van ez a nő. Nem kap terítéket, nem adok neki. Egyen kézzel. Egyen a férjem tányérjából.
Isten férfi, az angyalok nők – felirat az épület falán, ez egy fürdő bejárata, boltíves homlokzat, kék és arany mozaikcsempékből félkörívben olvasható ez. A lányom csak legyint, és forgatja a szemét. Itt van a fotózás, művészfilm plakátjához készülnek a képek, meséli. Tényleg bénák a ruhák, egy lila és egy hússzínű szoknya plusz egy bordázott bikini, annak is csak a felsője van meg, most mindenki a bugyiját keresi. Megvan, én találtam meg, elég ronda az is, giccses, az egyik oldalán hatalmas rózsabimbó, kinek jut eszébe ilyennel díszíteni egy fürdőruhát. A lányom azt mondja, menjünk a francba, szánalmas az egész bagázs, már megint csak szexualizálnak bennünket. Miért egy fürdőben kell ezt csinálni, és miért kell a bikini, az eredeti koncepciónak semmi köze ehhez. A terv az volt, hogy a nők beleolvadnak a természetbe, összefonódnak egy fával, eggyé válnak az anyaggal, feloldódnak a részecskék, átalakulnak és összefonódnak a textúrák. De ez annyira tipik, mondja a lányom, hogy nem tudnak felnőni a feladathoz meg saját magukhoz, mindig mindent elbasznak ezzel a szánalmas tárgyiasítással. Bikinibugyi rózsabimbóval, kábé ennyit tudnak az összefonódásról.
Itt van a férjem is meg a nő, itt teremtődtek már megint, bennünket várnak, a nő vigyorog, a férjem a telefonján videót néz. Apa, kiált fel boldogan a lányom, apa, kitörő örömmel odarohan és megöleli a férjemet, ölelgeti, ad egy puszit is a homlokára, nekem meg annyit mond, hogy köszi, anya, helló, aztán elmegy. Vissza se néz, nem látom az arcát, csak a haját látom, vörösen lobog, ahogy elviharzik.
Vízben akarok lenni. Jó ötlet, mondja a nő, már megint hallja a gondolatom. A férjem azt mondja, ő inkább hazamenne, otthon megvár. Szerintem már nem szeret engem, csak erőlteti. Jó, akkor inkább mégis jön, mondja, nehogy már megsértődjek, de közben nem jön, csak játszik a telefonján.
Egyedül megyek át a folyosón, magam mögött hagyom a férjemet meg az idegen nőt, de a kanyarban összeütközöm egy másikkal. Ő is hasonlít rám egy kicsit, az arcán karmolás, én karmoltam meg véletlenül az összeütközés pillanatában, csúnya seb lesz majd a helyén. El kellene gondolkodnom azon, hogy hazamegyek, mielőtt még másban is kárt tennék, mondja szelíden. Igaza van, de csak a medencék felé van kijárat.
A folyosón át kilépek a fénybe. Itt vagyok a szabad ég alatt. A levegő megtelik akácok illatával. A park közepén hatalmas tölgy áll, árnyékában medence. Minél közelebb érek, annál nyugtatóbb a tökéletes csend. Némán hullámzik minden. Nők ringatóznak a vízen, összeölelkeznek csecsemőkkel. Alszanak. Lebegnek, befedik a felszínt, összefüggő anya-gyerek szőnyegtenger. Süt a nap, mosolyognak, körülöttük a szárazföldön járókelők. Az élők, ahogy vannak, lépkednek csak, mint a gép. És lépnek úgy, mint a gép. Mint a gép, Uram.
(A szöveg a napokban 75. születésnapját ünneplő Kukorelly Endre és művei előtt tiszteleg – a dőlt betűvel szedett sorok a Kicsit majd kevesebbet járkálok; Azt mondja, aki él; Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív és a Reggel az egyik istennő – Három 100 darab című kötetekből származnak.)
