„Velem mindig történik valami.
És mással is, mindenkivel.
Ez leginkább olyankor derül ki,
ha az ember elkésik valahonnan…,
vagy ha életrajzot ír.”
Az utazás, amelyre a kedves olvasót invitálom, nem igényel nagyobb előkészületeket. Nem kell hozzá sem útlevél, sem vízum, sőt útiköltség sincs.
Úti célunk – így mindjárt a térképet és az útikönyvet is megspórolhatjuk – egy 120 × 60 cm-es, valaha világosbarna, az utóbbi tizenkét évben lapján fehérre lakkozott (pontosabban dukkózott), jobb oldalán háromfiókos íróasztal. Tetején jobbról-balról egy-egy, a Kínai Népköztársaságból származó csinos fonott irattartóval (kézimunka, de lehet, hogy nem irattartónak készült), az asztallap bal felső sarkában egy naptárral, jobb felső sarka felett egy falra függesztett levéltartóval, amely három rekeszre oszlik, és a Bills, Letters, Misc[ellaneous], vagyis Számlák, Levelek, Egyéb feliratot viseli, bár ez a felirat nem látszik ki az alól a száznál több lehajló, kicsüngő levél alól, amellyel megtömtem szegényt.
Az asztallap jobb hátsó sarkában egy asztali lámpa áll, alatta néhány kagyló meg egy kis váza, benne bíborszínű futónövény, amelynek ágai szorgosan nőnek, és szinte elborítják az íróasztal középső részét, ahol nincs is több hely, mint amennyit Mercedes, az írógép igényel.
Mercedes túl van első, sőt második ifjúságán. Kb. egyidősek vagyunk. Én hatvan, ő talán csak ötvennyolc. Mercedesnek van egy vezetékneve, vagy inkább epiteton ornansa is. Mercedes Prima. Ez van ráírva. Sőt származási helye is, hajdan aranybetűkkel, ma már kissé megkopva, de jól olvashatóan: Mercedes Büromaschinenwerke A. G. Zella-Mehlis in Thüringen. Vagyis a mai NDK-ban gyártották, a régmúlt időkben, és igaz, hogy néha ugrik egy-egy betűt, de ifjúi munkakedvét megőrizte.
Körülbelül harminc éve kopogok rajta, s valószínűleg mindketten ambivalens érzésekkel fogadtuk a valamely okból hozzánk látogató japán operatőr eksztatikus lelkesedését, amellyel fényképezni kezdte Mercedest. Nálunk ilyet csak múzeumban látni! – kiáltozta, s ettől valahogy magam is hiányát éreztem egy tükörnek. Vajon?…
Mercedes, ha volna memóriaegysége, tulajdonképpen mindent tudna rólam. De sajnos se ő, sem én nem rendelkezünk memóriaegységgel. Így marad az, amit a két kínai irattartó kosárkában megőriztem. Meg a három fiókban, mert persze az is tele van.
A három fiók tulajdonképpen a belország. Nem bővelkednek látványosságokban, érdekességekben, mint az íróasztal lapja, ám nélkülük nem volna identitástudata sem íróasztalomnak, sem tulajdonosának. Itt őrzöm ugyanis személyi irataimat, iskolai bizonyítványaimat és egyéb hivatalos okmányaimat, itt lapulnak gyerekkori fényképeim, fontos leveleim, itt vannak repülőjegyeim, vonatjegyeim, úti zsebnaptáraim egy-egy sornyi emlékeztetővel, a legalsó fiókban pedig a fehér kéziratpapírok, amelyek (egy dosszié indigó társaságában) a jövőbe vetett töretlen hitet szimbolizálják: hátha egyszer telekopogom valamennyit.
A rend kedvéért megjegyzem, hogy birodalmam, ahová most elkalauzolom a kedves olvasót, csak látszólag egy 120 × 60 cm-es íróasztal, két oldalán fonott kínai irattartóval (stb.). Valójában – némi keresgélés után – az irattartókban fellelhető az európai földrész, szinte hiánytalanul, Ázsia néhány érdekes pontja, valamint Észak-Amerika egy része. De ez maradjon köztünk, végül is egy 120 × 60 cm-es szuverén területről van szó, amelynek nincsenek nagyhatalmi ambíciói, sem területi követelései.
Már csak azért sem, mert lehetőségei határain belül már eddig is terjeszkedett. Be kell ugyanis vallanom, ha már velem tartanak, hogy az íróasztal, közepén Mercedesszel, csak birodalmam központja, szigetországbeli hasonlattal élve: a fősziget. Hozzátartozik még a szobámban levő szép régi komód, amelynek hét fiókjában úti emlékeimet, régen kapott leveleimet, régi határidőnaplóimat, igazolványaimat, fényképeimet, prospektusaimat, lepréselt virágaimat, képeslapjaimat, kézirataimat, s valamilyen célból gondosan eltett újságkivágásaimat őrzöm.
Ne tessék megkérdezni, hogy miért őrzöm! (Mondjuk, a gimnazista magyarfüzeteimet, az egyetemi jegyzeteimet.)
Talán fakultatív programként néhány kirándulást teszünk a komód fiókjaiba is, amelyeket megtömtem örömmel és bánattal, találkozásokkal és búcsúkkal, kétségekkel és bizonyosságokkal, tulajdonképpen magamat akarván megőrizni magamnak, abban a biztos tudatban, hogy mást mindez úgysem érdekel, én meg félő, hogy elfelejtem.
Egyelőre azonban maradjunk az íróasztalon.
Az íróasztal – első pillantásra – rendetlenségével kelti fel az arra járók érdeklődését. Á, éppen dolgozol! – mondják, megértően nyugtázva a cetli- és papírhalmazt. Én pedig sunyin ráhagyom, igen, éppen dolgozom.
Tapintatos látogatóim itt abba is hagyják az érdeklődést, ám akadnak, akik azt is szeretnék tudni, hogy min dolgozom. (Mercedes jelenléte sugallja azt a képzetet, hogy éppen írok valamit.) Válaszom ilyenkor kitérő. Nem szeretek arról beszélni, amit még nem írtam meg. Ki tudja, sikerül-e?
Ezt általában elfogadják barátaim, noha bizonyára nem tudják, hogy mennyire őszinte és igaz. Különösen akkor, ha hozzá sem fogtam. Mert a cetli- és papírhalmaz csak a mindennapi élet adminisztrálása. Levelek (amelyek megválaszolandók), kéziratok (máséi, amelyek elolvasandók), beszámolók, jelentések (amelyekről új feljegyzések és jelentések írandók), és végül a hétköznapi tennivalók. Cetlikre írva.
Van, aki naplót ír, van, aki később emlékezvén vissza a régmúltakra: memoárt. Én – úgy hiszem, sokadmagammal – cetliket írok. Valamennyi táskám és zsebem telve van cetlikkel. A cetlik a táskámból és zsebemből néhány kipipált tennivalóval végül az íróasztalomra kerülnek. Mementóként, hogy el ne felejtsem a ki nem pipáltakat, az elintézetleneket.
És vannak másfajta cetlik is: élménycetlik, témacetlik. Valami, amit megláttam, átéltem, észrevettem, amiről esetleg eszembe jutott akkor valami általánosabb, valami mélyebb – amit, úgy gondolom, szeretnék egyszer megírni. Majd egyszer.
Addig ráfirkantom a mindig nálam lévő cetlik egyikére, trolin, autóbuszon, vonaton, repülőn. Aztán begyűröm a táskámba, zsebembe.
Amikor ráfirkantom, biztos vagyok benne: elég lesz ez a néhány emlékeztető szó, eszembe jut majd az egész.
S amikor néhány hét (hónap, év) múlva megint a kezem ügyébe kerül a cetli, elgondolkozva forgatom. […]
S most talán néhány magyarázó mondatot arról: miért gondolom én azt, hogy az íróasztalom 120 × 60 cm-es fehérre dukkózott lapján található személyes cetli- és papírhalmaz, levél- és képeslapkupac rajtam kívül bárkit is érdekelhet?
Van valami közérdeklődésre számot tartó, másoknak is tanulsággal szolgáló feljegyzés ezen az íróasztalon?
Azt hiszem, van, különben nem venném a bátorságot, hogy a kedves olvasót éppen az én íróasztalomhoz invitáljam.
Íróasztalom papírhalmaza ugyanis a túlélés számomra szükségszerű és talán mások számára is lehetséges stációinak dokumentumait tárja az idelátogató elé.
Úgy érzem, kilenc éve futok egy tájékozódási terepverseny pályáján, amely különböző nehézségű akadályokkal tarkítva, nemcsak itthoni tájakon kanyarog, hanem más földrészekre is átível. Soha nem látott, soha nem vágyott távoli vidékekre vezet ez a pálya, s hazai szakaszai is nem várt meglepetéseket tartogatnak. Veszem a kanyarokat, néha megbotlok, máskor elgáncsolnak, alaposan megütöm magam, ki is fulladok, leülök a pálya szélére, már-már feladom, aztán jön valaki, a kezét nyújtja, biztat, vágjak csak neki, és én nekivágok újra, azért is. Kilenc éve futok.
Kilenc éve halt meg váratlanul a férjem. Fiam akkor huszonhárom éves volt, anyám hetvenkettő. Én ötvenegy.
Tudom, hogy gyakori, sajnos mindennapos történet. Egy középkorú asszony váratlanul – egyik napról a másikra – özvegyen marad. Sok asszony marad özvegyen. S minél jobb volt a házasság, annál kilátástalanabbnak tűnik a túlélés. Hogyan is lehet nélküle élni? És minek.
Gyakran olvasunk az újságban olyan gyászjelentéseket, amelyek arról tudósítanak, hogy a férj vagy a feleség csak napokkal élte túl társát. Temetésük ekkor meg akkor. Mennyire irigyeltem én azokat a szerencséseket, akik képesek a másik halálába belehalni.
Én nem haltam bele.
Itt volt anyám, itt volt a fiam, és itt volt az élet körülöttem, munkával és barátokkal, akik nem tágítottak mellőlem. […]
Telefon: egy hetilap – ahová már húsz éve nem írtam – sürgősen valami írást kér tőlem. Csak én hiányzom nekik. A humorom.
Virágcsokor érkezik, névjeggyel. Az a barátom gratulál, aki fáradhatatlanul buzgólkodott azért, hogy engem delegáljanak egy nemzetközi funkcióra. Most sikerült, jóváhagyták, és ő gratulál. Nekem.
Külföldi kollégáim is gratulálnak. Honnan tudták meg?
Addig is sokat csöngött a telefon, addig is sok levelet hozott a postás, de most odafigyelek: vidéki könyvtárak hívnak, a gyerekek szeretnének találkozni velem.
Levonat jön a kiadóból, másnapra kérik a korrektúrát, sürgős.
A vidéki folyóirat, amelybe eddig is írtam, sürget: nem hagyhatom abba, várják a következő írást!
Vera telefonál, Washingtonból, igazán gyere, úgy örülnék, várlak! És levelek Montrealból, Torontóból, Bloomingtonból, gyere már, hiányzol!
Méghogy én Amerikába? Képtelenség.
Először elvállaltam a megtisztelő társadalmi megbízatást, aztán megírtam, amit kértek tőlem, ide is, oda is, elkezdtem tevékenykedni nemzetközi funkciómban – készültem az ősszel esedékes kongresszusra –, aztán egy szép napon döntöttem: elmegyek Amerikába, ahová sosem vágytam.
Észrevettem végre, hogy barátaim vannak itthon és a nagyvilágban, akiknek nem közömbös a sorsom, hogy kezek nyúlnak felém itthon és a tengerentúlról: segíteni akarnak. Nekem csak el kell fogadnom ezeket a segítő kezeket.
Felültem egy repülőre, akkor még nem is sejtve, hogy ezzel világjárásomat kezdem el, azt hittem, csak magam elől megyek világgá, hogy megfürödjek az óceánban és gyerekkori barátaim szeretetében. Hogy visszakapcsoljam életemet a gyerekkorhoz; mintha az a boldog harminc év nem is lett volna.
De azt rövidesen érzékeltem, hogy egy új pályán futok, most már egyedül, a magam erejéből, és a baráti kezek már csak integetnek: jó futást!
A Móra Kiadó és a Janikovszky Éva Irodalmi Alapítvány a centenárium alkalmából emlékévet tart, új és megújult kötetekkel, hangoskönyvvel, hazai és határon túli szervezetekkel közös rendezvényekkel, színházi és animációsfilm-premierrel, illetve egy kórusmű ősbemutatójával tiszteleg a méltán világhírű alkotó emléke előtt.
