Ha belenézett a tükörbe, a nő nézett vissza rá. Ahogy telt az idő, a nő egyre több alakban jelent meg előtte. Néha úszódresszben, máskor kosztümben vagy ceruzaszoknyában és ujjatlan blúzban. Néha meztelenül, olyankor csak egy combfix volt rajta. Emlékszik, huszonhat nappal ezelőtt reggel farmerban, kockás ingben és zakóban állt a tükör elé. A nő ezúttal francia bugyiban és csipke melltartóban nézett vissza rá. Nem lepődött meg, jó ideje nézegette a nőt, napról napra ismerkedett vele. Nemrég figyelte meg, ha nem ügyel a tartására, kissé begörbül a háta a melle súlyától, magas a rüsztje, a nagylábujja hegye a kisebb lábujjak felé húzódik, de nem bütykös. Az előző pszichológusa nem vette komolyan a problémát. Széttárta a karját, összehúzta a szemöldökét, és a tükör előtt mutogatta: „Nem egy nőt lát ott. Nyissa ki a szemét, és győződjön meg róla ön is!” – mondta artikulálva. Belenézett a tükörbe, újra a nőt látta, de nem szólt, felvette a zakóját, és soha többet nem ment vissza ahhoz a terapeutához.
Sokkal korábban, az első alkalommal, amikor meglátta a nőt a tükörben, üzleti vacsorára indult a japánokhoz, ott volt a teljes vezérkar. Felvette a háromrészes öltönyt, az aranyozott karórát, nyakkendőt kötött, és díszzsebkendőt tett a zakó zsebébe. Mielőtt kilépett az ajtón, belenézett a tükörbe. Nem lepődött meg, hogy nem önmagát látja, de a nő szépsége nyugtalanná tette. Akárcsak valami álomban, gyönyörűnek látta, mint egy ünnepelt dívát, aki megunta a fényűző felhajtást, és sportmelltartót vett a pólója alá, farmert húzott vékony, hosszú lábára, tornacsukába bújt, hogy leszálljon a felhőkoszorúval körbevett panteonból, és újra embernek érezze magát. A tárgyaláson brillírozott, a japánok itták a szavait, hazafelé úgy érezte, mintha a nő beszélt volna helyette.
Hónapok teltek el, mire rászánta magát, hogy megismerkedjen a nővel. Sokáig elkapta a tekintetét, ha meglátta a tükörben, utána hetekig úgy tett, mintha nem venné észre. Hónapokig letakarta a tükröket, sőt, az egyiket ököllel össze is törte. Az első találkozásuk után háromszáz nappal bemutatkozott. Először magázta, beszélgettek belpolitikáról, kortárs irodalomról és családi konfliktusokról. Búcsúzásként kezitcsókolommal köszönt el. Pár héttel később már tegeződtek, heves udvarlásba kezdett, szexuális ajánlatokat tett. Különösen viselkedett a nő közelében: határozott gesztusokkal változtatta a beszélgetések irányát, hezitálás nélkül leplezte a hazugságokat, őszintén kimutatta dühét és szeretetét. Éjszaka érzelmekről beszélgettek, fáradtan őszintébb az ember, mondogatták. A nő elmesélte, hogy régebben válogatott a férfiak között, tudatosan kereste a csábítás lehetőségét, egyedüllétét nem zárójeles időnek élte meg, felfedezte a testét, hetente járt fodrászhoz. Mindenkinek megbocsájtott, kivéve az anyjának. Úgy érezte, alig várta, hogy kilökje magából, és a nővére gondjaira bízza.
Amikor álmában a nő melltartópántja lecsúszott, felébredt a viharra. Megigazította a takarót, a párnát, a hajába túrt, majd belelapozott a könyvbe az éjjeliszekrényen. Becsukta az ablakot, visszafeküdt az ágyba, felkapcsolta az olvasólámpát. A könyv a dőlt betűs résznél maradt nyitva, a szöveg az elbeszélő emlékezésével indult. Színes koi pontyok úsztak a folyóban, a sodrással szemben kiugráltak a vízből, horgot kerestek, hogy bekaphassák. Látni akarták a napsütést, és az sem tartotta vissza őket, hogy fájdalmas kínok közt fulladoznak majd, miközben pikkelyüket egy darabban hántják le róluk. Becsukta a könyvet, feltápászkodott, kinézett az ablakon, a lassan vonuló felhőkben arcokat látott, babérkoszorúval, glóriával, dokkmunkássapkában. Volt, amelyik tudomást sem vett róla, végig a célon tartotta a szemét, volt, amelyik érdeklődőnek tűnt, de idővel levegőnek nézte, és volt, amelyik gyanakodva figyelgette. Mindegyiket csodálta, örült, hogy még észrevette őket, és nem csak borúsnak találta az eget. Álmában koi pontynak látta magát, úszott a többiekkel a folyóban, ragyogtak a napfényben, ficánkoltak a hullámok között, színesen csillogva ugráltak át egymás felett.
Külföldön vállalt munkát, elhagyta a nőt. Megint minden tükörben önmagát látta, kidüllesztett mellkassal pózolgatott, mutatóujjával bökdöste a szegycsontját. Eszébe jutottak a kis öbölben töltött pillanatok, amikor várták a dagályt. A tenger sötétzöld és sűrű, fekete vihar közeledett. A nő szorosan hozzábújt, és elmesélte, hogy gyakran hordott szűk nadrágot, széles övekkel és nagy csatokkal, és akkoriban biztos volt benne, hogy egy másik életet érdemel. Amikor a nőt nézte, látta, ahogy két lény vált eggyé előtte, két test mosódott össze, két különböző időből. Ott állt ötévesen, copfokkal meg frufruval, és látta negyven évvel később, a válása után, lefogyva a meggyötörtségtől.
Ébredéskor a nő folyton megvádolta, hogyan képes végigaludni az éjszakát, miközben ő óránként felébredt. Reggelente számonkérte, hogy éjjel mennyi párnát gyűjtött a feje alá, a takaró felületének pontosan hány százalékát sajátította ki, és milyen időközönként fordult át egyik feléről a másikra. A nő kitűnően főzött, bátran kísérletezett, körtét turmixolt a zellerkrémlevesbe. Néha akcentussal beszélt, mintha évtizedekig valamelyik angolszász országban élt volna. A vasárnapi ebédhez francia champagne-t vett elő a hűtőből, és akárcsak célozna, bal szemét becsukva ellenőrizte a kristálypoharak makulátlanságát, elégedetten figyelte a habzó italt.
Már tudja, hogy valójában sötét idők voltak azok, sötét és isteni idők, amikor még minden izgalmas és új. Szégyenletes valótlanság, tornyosuló bizalom, kielégíthetetlen vágy homályosította el az igazságot, de mindketten pontosan tudták, a nő és ő is, hogy ez a nyomorult ügy könnyekkel végződik majd. Három év elteltével azon gondolkodott, lehet, hogy ez az egész csak képzelődés volt. Állt a folyóparton zsebre dugott kézzel, és úgy érezte magát, mint egy világtérkép óceán nélkül.
Vegye tudomásul, a nő igazából sosem létezett, mondja az új pszichológusa. Álmodta, nem létezik. Végre zárjuk le ezt a témát, folytatja. Életem legszebb három évét nem fogom csak úgy a szemétbe kibaszni, ordítja. Mindent megváltoztatott mindent, léteznie kell, nem lehet, hogy csak álmodtam, dünnyögi hazafelé a buszon.
Tudja, hogy minél messzebb kerül tőle a nő, annál valóságosabb lesz, elfeledett szavai annál inkább cikáznak a vérkeringésében. Ha tükörbe néz, önmagát látja. Se kosztüm, se tornacipő. A nő hallgatása lassan gyógyuló seb. Reggelenként, mielőtt munkába indul, megtisztítja a tükröket.
