Magyarországon a tervek szerint 2026. október 22-én, az 1956-os forradalom hetvenedik évfordulója előtti napon teszik nyilvánossá és kereshetővé a meglévő ügynökaktákat. Ha ez valóban megtörténik, olyan politikai és társadalmi adósság rendezése kezdődhet el, amelyet több közép- és kelet-európai ország már évtizedekkel korábban megpróbált lezárni. Itthon az érintettek eddig is hozzáférhettek a róluk készült iratokhoz, és a kutatók is dolgozhattak az anyaggal, de az állambiztonsági hálózat teljes feltárása elmaradt. Ez különbözteti meg a magyar utat a német, cseh vagy lengyel példától: ott a vita sokszor fájdalmasabb, élesebb és politikailag kockázatosabb volt, de jóval korábban elkezdődött. Ezeket a tapasztalatokat tekintjük át.
NÉMETORSZÁG A Stasi-akták sorsát azok is alakították, akik 1989–1990 fordulóján megakadályozták az iratok tömeges megsemmisítését. A hozzáférést az 1991-es Stasi-iratokról szóló törvény rendezte. Önálló hatóságot hoztak létre, amely Joachim Gauck neve révén vált ismertté. A mai Stasi-iratarchívum már a német Szövetségi Levéltár része, de ugyanazt az alapelvet viszi tovább: mindenki kérheti a róla vezetett iratok megismerését, a kutatók, újságírók és oktatási intézmények pedig szabályozott keretek között használhatják az anyagot. Az archívum több mint 111 kilométernyi iratot és több mint 1,7 millió fényképet őriz.
A német társadalom számára az akták megnyitása különösen megrázó volt. Sokan ekkor szembesültek azzal, hogy közeli barátok, kollégák, sőt, házastársak vagy rokonok jelentettek róluk a Stasinak.
Ez családokat és barátságokat tett próbára, sok esetben egyesek az örök hallgatást választották. Mégis fontos lépés volt, mert a diktatúra működése így kikerült a találgatások és politikai kiszivárogtatások világából. Németországban rengetegen kérték ki saját irataikat, az aktákat közalkalmazottak és közéleti szereplők átvilágítására is használták, s külön feladat lett a szétszaggatott Stasi-dokumentumok helyreállítása.
CSEHORSZÁG Pontosabban még Csehszlovákia, más utat választott. Már 1991-ben elfogadták a lusztrációs törvényt, amely széles körben kizárta a volt kommunista hatalmi apparátus és az állambiztonsági hálózat egyes szereplőit bizonyos állami és közbizalmi tisztségekből. Ez volt a térség egyik legszigorúbb modellje: a hangsúly a közintézmények megtisztításán volt. Az 1996-os szabályozás után a megfigyeltek betekinthettek az állambiztonság, az StB irataiba, 2007-ben pedig létrejött a totalitárius rendszereket kutató intézet és a biztonsági szolgálatok levéltára.
A cseh modell sokak szemében demokratikus önvédelmet jelentett, mások szerint viszont politikai fegyverré vált. A nevekről, beszervezésekről, fedőnevekről és személyes felelősségről közvita indult.
A szigorú lusztráció ugyanakkor táplálta a boszorkányüldözéstől való félelmet is, mert az állambiztonsági iratok pontatlanok, hiányosak vagy manipuláltak lehettek. Csehországban mégis kialakult egy erős történeti intézményrendszer.
LENGYELORSZÁG Az állambiztonsági akták ügye ellentmondásosan alakult. A rendszerváltás idején sokan azt vallották, hogy az új demokráciának inkább előre kell tekintenie, nem a múltat bolygatnia. Az elfojtott viták később azonban újra és újra felszínre törtek. A lengyel átvilágítás alapja a nyilatkozati rendszer lett: a közéleti szereplőknek maguknak kellett kijelenteniük, együttműködtek-e a kommunista állambiztonsággal. A legsúlyosabb következmény nem önmagában az érintettséghez, hanem a hamis nyilatkozathoz kapcsolódott. Az 1998-ban létrehozott Nemzeti Emlékezet Intézete, az IPN különösen nagy hatalmú intézménnyé vált: levéltárként, kutatóhelyként, oktatási központként és a kommunista, illetve náci bűnök vizsgálatára létrehozott szervezetként működik. Archívuma ma több mint 91 kilométernyi iratanyagot őriz.
A lengyel társadalmi hatás azért volt különösen viharos, mert a múltfeltárás a politikai identitásharc részévé vált. Nagy vihart kavart a 2005-ös Wildstein-lista, az IPN nyilvántartásából kiszivárgott névsor.
A probléma az volt, hogy a listán való szereplés önmagában még nem jelentett bizonyított együttműködést, sokakra mégis ráégett a gyanú bélyege.
A 2006–2007-es szigorítási kísérletek tovább szélesítették volna az átvilágítottak körét: újságírókra, egyetemi oktatókra, helyi tisztségviselőkre és vállalati vezetőkre is kiterjedtek volna. Ez azonban már komoly alkotmányos és társadalmi ellenállást váltott ki.
SZLOVÁKIA Az önállóvá vált államban az első években inkább kerülték a múltfeltárás nagy konfliktusait. Mint említettük, Csehszlovákiában még elfogadták a szigorú lusztrációt, de a szlovák politika 1993 után hosszabb ideig a hallgatás politikáját követte. Ebben szerepet játszott a Vladimír Mečiar által fémjelzett korszak hatalmi szerkezete, a régi elit hatalmának átmentése és az a politikai számítás, hogy a múlt megnyitása túl sok szereplőt érintene. A fordulatra 2002-ben került sor, amikor elfogadták a nemzeti emlékezetről szóló törvényt, létrejött a Nemzet Emlékezete nevű intézet, és megnyílt az út az állambiztonsági iratok nyilvánosabb kezelése felé. A büntetőjogi következmények korlátozottak maradtak, a múltfeltárás fő terepe inkább a történeti tudás, a közéleti nyomás és az emlékezetpolitika lett.
ROMÁNIA Bukarestben a Securitate iratainak sorsa azért is vált különösen érzékeny kérdéssé, mert az 1989-es forradalom zavaros öröksége sokáig rányomta bélyegét a közéletre. A döntő jogszabályt csak 1999 decemberében fogadták el. Ez volt a Ticu Dumitrescu nevéhez kötött törvény, amely lehetővé tette, hogy a román állampolgárok, valamint bizonyos külföldi érintettek betekinthessenek a róluk vezetett Securitate-aktákba. Ugyanekkor hozták létre a CNSAS-t, a Securitate iratait vizsgáló országos tanácsot. A román modell nem csak azt vizsgálja, szerepelt-e valaki az állambiztonsági iratokban, hanem azt is, hogy tevékenysége hozzájárult-e a politikai rendőrség működéséhez, mások jogainak megsértéséhez vagy megfigyeléséhez.
Az akták megnyitásának hatása késve, de jól érzékelhetően jelent meg. Idővel egyházi vezetők, értelmiségiek, politikusok és más közszereplők múltja is nyilvánosságra került, így a Securitate története személyes sorsokon keresztül is láthatóvá vált.
A hosszú halogatásnak azonban ára volt: sokáig a gyanú erősebbnek bizonyult a bizonyítékoknál,
és a szolgálatok utódintézményei, valamint a régi kapcsolatrendszerek is lassították az iratok átadását. A CNSAS negyedszázados mérlege ugyanakkor jelentős: tízezrek kutattak a levéltárban, több mint 14 millió dokumentummásolatot néztek meg, és több mint kétezer bírósági döntés mondta ki, hogy az érintettek tevékenysége alapjogokat sértő politikai rendőrségi működéshez kapcsolódott.
BULGÁRIA A teljes múltfeltárás szintén későn, csak 2006 után indult el. Ekkor kapott fontos szerepet a Dossziébizottság, amely feltárta és nyilvánosságra hozta, kik működtek együtt a kommunista állambiztonsággal vagy a hadsereg hírszerzésével. Az érintettség megállapítása önmagában nem jár automatikus hivatali tilalommal vagy büntetéssel. A rendszer inkább a nyilvánosság erejére épül: nem zár ki senkit a közéletből, de láthatóvá teszi a múltját. Az Emberi Jogok Európai Bírósága egy 2018-as ügyben azt emelte ki, hogy a bolgár szabályozás több garanciát tartalmaz, széles politikai támogatással született, és nem alkalmaz közvetlen szankciókat.
A bolgár modellt „csendes lusztrációnak” is nevezik. A nyilvánosságra hozatalnak így is volt következménye: politikai jelöltek, diplomaták, újságírók, egyházi és kulturális szereplők állambiztonsági kapcsolataira derült fény.
Mivel azonban nem járt hivatali kizárással, kevesebb alkotmányos konfliktust okozott. A társadalom egy része ezt túl enyhének tartotta, mások szerint éppen ez volt az eljárás lényege: az állam nem tiltott, de megszüntette a titok védelmét.
BALTI ÁLLAMOK Észtország 1995-ben olyan rendszert hozott létre, amely az önkéntes bejelentésre épült: aki feltárta saját KGB-s vagy más megszálló biztonsági szervekhez fűződő kapcsolatát, csökkenthette a későbbi zsarolhatóság kockázatát; aki ezt elmulasztotta, annak neve nyilvánosságra kerülhetett. Lettországban a „Cseka-zsákok” ügye húzódott el sokáig, míg 2018-ban elindult a részleges közzététel. (Az elnevezés onnan ered, hogy a lettországi KGB-ügynöki kartonok egy részét 1991-ben, a rigai KGB-székházban, textilzsákokban találták meg.) Litvániában a Genocídium- és Ellenálláskutató Központ 2018-ra befejezte a KGB-ügynöki nyilvántartás közzétételét, majd később az online elérhetőség korlátozása is napirendre került.
A példákból három fontos tanulság látszik. Az első, hogy
az akták megnyitása önmagában sehol sem hozta el a teljes igazságot.
Sok dokumentum megsemmisült, egyes jelentések pontatlanok vagy elfogultak voltak, a titkosszolgálati iratokban foglaltak pedig gyakran torzították a valóságot. Nem mindegy, hogy valakit beszerveztek, valóban jelentett-e, kényszer alatt működött-e együtt, karrierérdekből tette, vagy ténylegesen ártott másoknak.
A második tanulság, hogy a zárva tartott múlt könnyen politikai fegyverré válik. Ha az iratokhoz csak kevesen férnek hozzá, akkor a nyilvános feltárás helyét átveszi a kiszivárogtatás, a zsarolás és a célzott lejáratás.
A harmadik tanulság, hogy az aktanyitáshoz erős intézményi háttér kell. Szükség van jól működő levéltárakra, világos adatvédelmi szabályokra, kutatói hozzáférésre, jogorvoslati lehetőségre és pontos fogalmakra. Legalább ilyen fontos, hogy az iratokat történészek és szakértők segítsenek értelmezni, mert a puszta dokumentum sokszor többet sejtet, mint amennyit valójában bizonyít.
