Néhány hónapja foglaltam el álláshelyemet egy vidéki gimnáziumban, amikor már magabiztosan érkeztem vissza a tanáriba imént megtartott órám után. Zsongott a fejem. Elemi vágy élt bennem, hogy mindent átadhassak tanítványaimnak, amit Homéroszról, Dantéról, Berzsenyiről, Kosztolányiról, Ottlikról és Esterházyról tudok. Varázslatos és szinte felfoghatatlan volt, hogy azzal foglalkozhatom, amit a legjobban szeretek. Nem mellékesen ezért még fizetést is adnak. Annyit, amennyit, de legalább havonta.
Az elmúlt hónapokban meglátogatta óráimat az igazgató, a helyettese, a szaktárgyi munkaközösség vezetője, majd elmondták, mit gondolnak munkámról. Igyekeztem megfogadni tanácsaikat, mégis azt hiszem – ebben nem volt sok tudatosság – nem sokat tartottam meg belőlük.
A tanári szobába lépve három kollégám – magyartanárok – beszélgetett közvetlenül az ajtónál. Akaratlanul is lassítanom kellett, hogy kikerüljem őket, ezért is hallgathattam bele beszélgetésükbe. Hervasztó volt. Affektáltságot sem nélkülöző hangon arról diskuráltak, egyben erősítettek egymást, hogy a „mai gyerekek nem olvasnak”. Ez közel harminc éve történt, de a nóta a régi, az unalomig ismert régi volt. Egyetértettek abban, hogy így nehéz irodalmat tanítani. Valaki közülük kimondta, hogy nem látja értelmét a munkájának. Hangjából kiérződött, hogy ennek ellenére eszében nincs elhagyni a pályát, ennek még a gondolata sem merült fel benne.
Bár rövid ideig tanítottam, mennyi ilyen roppant savanyú tanári megnyilatkozást hallottam! Talán hevesebb vérmérsékletem miatt, az ilyenektől máig elvesztem a türelmem. Nem tudtam megállni, hogy ne szóljak bele beszélgetésükbe. Nyugalmat erőltetve magamra megkérdeztem őket: mit ajánlottak utoljára tanítványaiknak olvasásra? Elkerekedett, csodálkozó szemmel néztek rám. Meghökkentek.
Egyszerre volt az ezt követő néhány másodperc kínos és élvezetes. Kinek vesztes, kinek győztes pillanat. Noha győzni csak szépen szabad, a mai napig nem tudom eldönteni, hogy ennek a kívánalomnak akkor megfeleltem-e.
Hallgatásuk beismerése volt annak, hogy soha semmit nem ajánlottak. Hát így nehéz lesz rávenni a gyerekeket az olvasásra – vágtam a fejükhöz dühösen. Sarkon fordultam és ott hagytam őket. Innentől már nem voltam tanári karunkban az a kedvesnek mondott új fiatalember, aki addig. Ez a legkevésbé sem érdekelt. Apámra, barátaira, egyik magyartanáromra gondoltam, akik tíz éves koromtól tolakodás nélkül ajánlottak figyelmembe olyan könyveket, mint a Grand kapitány gyermekei, A kincses sziget, Sándor Mátyás. Hogy aztán kamaszként kerülőutak nélkül fedezhessem fel Szerb Antalt, Karácsony Benőt, Salingert és olvashassak el olyan regényeket, mint a Virágot Algernonnak vagy éppen – akkoriban nem volt középpontban – az Iskola a határont.
Hogy olvasóvá válik-e valaki, azon is múlhat, hogy a környezetében élők szelíd útmutatásai ebbe vagy más irányba terelik. Ám ha valaki irodalomtanárként soha semmit nem ajánl, és néma marad, arra nincsenek szavaim.