Aki ma Emily Bluntot csúnya és sikertelen karakternek castingolja, az őrült

Mitől lett klasszikus hollywoodi blockbuster Az ördög Pradát visel című komédia, miközben senki sem szánta annak? Pontosan attól, hogy nem akart sem divatipari, sem társadalmi kommentár lenni, hanem „csak” egy klasszikus álomgyári történet az amerikai álomról: amelyben nem a legelőnyösebben kinéző lány megugorja a lehetetlent, és „bölcsészként” az eszével érvényesül a szép lányokkal szemben – majd lelép, ahogy egy lezárt történet megkívánja. Ergo: klasszikus „megugrom a szintet” mese, amely után mindenki boldogan elővehette volna az eredeti filmet, hogy újra élvezze. A gyártó stúdió azonban tovább álmodta a történetet, és afféle „nézzük meg, mi lenne a karakterekkel húsz év múlva” koncepcióval meg is valósította a folytatást.

Az első rész csaknem teljes alkotóstábja pontosan erre a sémára vállalkozott. Andy Sachs (Anne Hathaway), a feltörekvő újságíró épp akkor kapja meg a csoportos leépítésről szóló SMS-t, amikor átveszi a független újságírásért járó díjat. Ráadásul – nem mellékesen – szingli, azaz hozza az ordenáré közhelyet: a tollforgatók magányra kárhoztatott érzelmi nyomorultak. Ezt látja a Runway divatmagazin idős, oligarcha-típusú tulajdonosa, és visszaveszi Andyt a gyakornoki helyére, hogy kvalitásos zsurnaliszta képességeivel újra egyenesbe tegye a lapot. Amit végül – lévén hollywoodi filmről van szó – meg is tesz, csak éppen a film nem tárgyalja, hogyan: azon túl, hogy „Andy jó cikkeket ír”, nem derül ki, mitől azok.

Az alkotók arra is törekedtek, hogy jelezzék a print sajtó jelenlegi problémáit: egy paradicsomszínű menzaleves fölött Nigel (Stanley Tucci) elsírja magát, hogy ami egykor print volt, az ma már letölthető, és már nem kap két hetet Afrikában divatfotózásra, csak két napot egy New York-i stúdióban – majd megszakad a szívünk. A főszerkesztő továbbra is a régi-új Miranda Priestly (Meryl Streep), aki küzd a tulajdonosokkal a túlélésért, de míg korábban erőteljes díva volt, most erőtlen, eszköztelen bábjátékos. Vagy legalábbis látszólag az – rutinból azért minden jelenetet hoz.

Nem mondom, hogy nincs konfliktus és irónia: van új tulaj, meg potenciális vevő is, amely mögött persze egyéni sértettség áll. Az ördög Pradát visel 2. leegyszerűsítő tanmeséje az egész sajtó- és divatvilágnak, amely valójában csak arra koncentrál, mi lett az előzmény karaktereivel – mintha egy íróasztal mellett találták volna ki. Ahogy arra sem reagál konzekvensen, hogy közben a színészek is változtak. Aki ma Emily Bluntot csúnya és sikertelen karakternek castingolja, az őrült; Stanley Tucci viszont nagyon a helyén van, Meryl Streep hozza a tökéletest, a krízis azonban Anne Hathaway, akinek már nem áll jól sem a tehetséges, sem a feltörekvő nő szerepe.

Szóval talán egy más megközelítés jobb lett volna – de nem illik elvenni a kedvét azoknak, akik csak egy húsz év utáni, igaz, nem túl sikerült újragondolásban szeretnének elmerülni.