Edgar Degas 1876-ban készült, Az abszint című képe a XIX. századi francia festészet egyik legkülönösebb és legnyugtalanítóbb alkotása. A festmény központi motívuma az abszint. Ez az erős, ánizsos ízű alkoholos ital a XIX. században rendkívül népszerű volt Franciaországban. Jellegzetes zöld színe miatt a kortársak gyakran nevezték „zöld démonnak” vagy „zöld tündérnek”, a fő összetevője a fehér üröm kivonata, amelyről sokan úgy vélik, hogy különleges hatással van az idegrendszerre. Az inspiráció és kreativitás forrásának tartották, ezért különösen a festők, írók és művészek körében vált népszerűvé. Ugyanakkor túlzott fogyasztása súlyos egészségügyi és pszichés problémákat okozott, ezért az ital a század végére a züllés és az erkölcsi hanyatlás egyik szimbólumává vált. Forgalmazását később tiltották is.
Degas festménye látszólag egy mindennapi életkép. Egy férfi és egy nő ül egy párizsi kávéház asztalánál, előttük italok láthatók (az egyik pohárban a zöldes színű abszint), arcukon pedig kimerültség és közöny tükröződik. Mégis, ez az egyszerű jelenet sokkal több egy hétköznapi pillanatnál. Degas műve a modern városi élet magányát, az emberi elszigeteltséget és az abszint által jelképezett társadalmi problémát ábrázolja. A kompozíció egyik kulcseleme a figurák térbeli elhelyezése. A két szereplő egymás mellett ül, mégis teljes lelki elszigeteltségben jelenik meg. A férfi teste kissé oldalra fordul, tekintete elkalandozik, mintha gondolataiba merülne, míg a nő mereven maga elé néz, arckifejezése fáradt és rezignált. A két alak között nincs szemkontaktus, sem gesztus, amely kapcsolatot teremtene köztük. Degas ezzel a beállítással a fizikai közelség és a lelki távolság éles ellentétét emeli ki.
A festmény modelljei valós személyek. A nő Ellen Andrée színésznő, a férfi pedig Marcellin Desboutin grafikus és festő, akik mindketten Degas művészbarátai közé tartoztak. A mű azonban nem tekinthető portrénak a hagyományos értelemben. Degas nem a modellek egyéni karakterét kívánta bemutatni, hanem egy általánosabb társadalmi és pszichológiai jelenséget ábrázolt. Festménye így túlmutat egy egyszerű kávéházi jelenet ábrázolásán. A kompozíció, a figurák testtartása és a tér sajátos szerkesztése együttesen a modern ember egzisztenciális tapasztalatát fejezik ki. A mű azt sugallja, hogy a nagyvárosi tömeg és a társas tér ellenére az egyén könnyen elszigetelődhet, és a mindennapi élet közegében is mély magányt élhet át. Amikor a festményt 1893-ban Londonban kiállították, sok kritikus felháborodott rajta. Szerintük a kép erkölcstelen és lehangoló, mert a francia társadalom romlását mutatja be. Mások viszont éppen ebben látták a mű jelentőségét: Degas nem idealizálta a valóságot, hanem őszintén ábrázolta a modern élet egyik problémáját. Ma Az abszint a XIX. századi festészet egyik legfontosabb műveként ismert.
A XIX. század második felének bohém művészvilágában számos író és költő életmódjához szorosan kapcsolódott az abszintfogyasztás, amely a párizsi kávéházi kultúra és az éjszakai művészélet egyik jellegzetes eleme volt. A korszak alkotói gyakran tekintettek az ilyen élményekre úgy, mint amelyek segíthetik a képzelet felszabadítását és a hétköznapi tudatállapot határainak átlépését. Ez a szemlélet összefonódott a modern művészet egyik fontos törekvésével, az új érzékelési és kifejezési formák keresésével.
A francia költők közül Charles Baudelaire műveiben a modern városi élet dekadens hangulata és az érzékek intenzív tapasztalata jelenik meg, amely szorosan kapcsolódik a bohém művészélethez. A romlás virágai című (1857) a modern ember belső vívódásait és az önpusztító életformák iránti vonzódást is ábrázolja.
A korszak másik fontos költője Paul Verlaine volt, akinek költészetét zaklatott életének élményei, a melankólia és a zeneiség formálták. Bohém életmódja és művészi közege erősen hatott verseinek hangulatára.
A fiatal Arthur Rimbaud még radikálisabban gondolkodott a költészet szerepéről. Elképzelése szerint a költőnek olyan tapasztalatokat kell keresnie, amelyek kitágítják az érzékelés határait. Az abszintfogyasztás ezeknél az alkotóknál nem csupán életmódbeli jelenség volt, hanem a bohém művészélet és a modern költői kísérletezés légkörének része, amely közvetve műveik hangulatára és témáira is hatással volt.
Az abszint témája a festészetben is megjelent. Degas műve mellett több művész is foglalkozott ezzel a motívummal. Vincent van Gogh Csendélet kancsóval és abszintos pohárral (1887) című festményén egy kávéházi asztalt látunk, rajta egy kancsóval és egy tele abszintos pohárral. Az ablakban egy távozó alak halad az utcán. A két motívum úgy is értelmezhető, hogy a pohár érintetlenül maradt az asztalon, miközben az a személy, aki ihatott volna belőle, már elhagyta a helyiséget. Ez a magyarázat a magány érzését emeli ki.
Henri de Toulouse-Lautrec Monsieur Boileau (1893) című festménye egy polgárt ábrázol, aki cigarettával és botjával kezében, üveges tekintettel ül itala mellett, amelynek zöld színe elárulja, hogy abszintról van szó.
Pablo Picasso Abszintivó (1901) című festményén egy középkorú, magányos nő egy pohár abszint előtt ül. Szögletes arca, kifejezéstelen, félig csukott szemei, állát és karját markoló, természetellenesen hosszú ujjai és maguk a színek mind-mind a végtelen magány és a szomorúság tükröződései.
