Élni hagyni

Kétfajta ember létezik. Az egyik tavasszal mindig letépi az orgonavirágokat a közterületen pompázó bokrokról, a másik csoport tagjai inkább beledugják az orrukat a virágba és megpróbálják magukkal vinni a bódító illatot. A két csoport között van átjárás, bár úgy gondolom, akik nem tépik le a virágot, azok már nemigen táncolnak vissza a gyűjtők táborába.

Amikor kislány voltam, az apai nagymamám kertjében volt két hatalmas orgonabokor. Legalább háromszor akkorák voltak, mint jómagam. A nagymamám sokszor vágott róla néhány szálat, és ezt küldte ajándékba az anyukámnak anyák napja környékén. Ugyanis régebben nem volt ilyen sietős dolguk, mint mostanában, általában május eleje táján nyíltak. Mindig boldogan vittem haza a szép lila-fehér csokrot, ami sajnos két nap múlva már elfonnyadt, és egyáltalán nem volt finom illata. Egy idő után már megkértem a nagymamámat, hogy inkább ne vágja le, mert csinosabban mutatnak a bokron, ami inkább már fa volt az én méreteimhez képest.

Úgyhogy valami megváltozott, már magam sem téptem le sehonnan. Aztán egyszer megint bűnbe estem. Húsz éves koromban egy társasággal bandáztunk a kertészeti egyetem arborétumában majd felcaplattunk a Gellért hegyre, ahol rengeteg orgona nyílt abban az időben. Szakítottam egyet. Akkor odalépett a társaságból egy srác, akit igazából akkor láttam életemben először és sajnos utoljára. Rám nézett a gesztenyebarna, békés, melegséget sugárzó szemeivel, és megkért, hogy ígérjem meg neki: soha többet nem tépek le orgonát.