Nem állítanám, hogy a Fidesz nem várt vereséget szenvedett, és hogy futball hasonlattal éljek: hazai pályán. A kormánypárt – az eddigi kormánypárt – ugyanis tizenhat éve saját pályáján játszik, ráaádásul ő alkotta meg a játékszabályokat is, az ellenfélnek szinte semmi esélyt nem adva. Úgy tűnt: most sem lesz másként, 2024 februárjáig nem is kell tartania semmitől. Az ellenfél – az ellenzék – elfogadta az általa diktált feltételeket, a választók meg azt, hogy nekik már csak ez az ellenzék jutott. Úgy szokták mondani, hogy még mindig a labdarúgásnál maradjunk, az esélyes elaltatta önmagát, belekényelmesedett az abszolút esélybe, hiszen egészen addig minden úgy alakult, ahogy eltervezte. A játékvezető – a fékek és ellensúlyok őre – úgy fújt, ahogy ő kívánta; elnézte neki az összes szabálytalanságot, durva belemenést, még azt is, ha a hatalmon lévők egyszerűen levitték a pályáról a saját kapujukat, hogy oda még véletlenül se lehessen betalálni.
A Fidesz nem hitte, hogy jöhet fordulat: övé az összes hatóság, övé a média jelentős része.
(Itt mindenképp kell egy kis kitérőt tennem: Orbán ugyan kiirtotta a sajtó jelentős részét, első helyen a legnagyobb napilapot, ugyanakkor hagyta élni a Népszavát. Mindez nem szolgál mentségül, csak az igazságnak tartozunk annyival, hogy a Népszavát meghagyta ellenzéki lapként, és még hirdetésekkel is segítette. Ezt a korrektség miatt muszáj volt ideírnom, noha a rendszer maga lényegében egyáltalán nem volt korrekt…)
Aztán eljött 2024 februárja, a kegyelmi ügy, amely megváltoztatta a kormánypárt helyzetét. Felbukkant egy új vezér, aki a Fidesz berkeiből érkezett és elkötelezettnek mutatta magát arra, hogy megváltoztassa a már-már gyökeret eresztő állapotot. A Fidesz, a fentebb említett elkényelmesedése okán, egyáltalán nem érezte, hogy veszélyben van, a régi rutin szerint működött és működtette tovább a rezsimet. Nem vette észre, hogy az addig mélyálomba zuhant társadalom hirtelen felébred, és fokozatosan felsorakozik a lehetséges megváltó mögött. Mert hát a Fidesz nem pusztán ezt nem vette észre, azt sem érzékelte, hogy az emberek többségének elege van abból a tizenhat évből, amit a hatalom csak saját magának épített. Elege lett Mészáros Lőrincből, Tiborcz Istvánból, a gazdagodó, gátlástalan Orbán-családból, és mindabból, ami ezt a rejtett és mégis nyilvánvaló gazdagodást körülvette. Elege lett abból, hogy nem juthat rendes információkhoz, hogy a rezsim voltaképpen máshoz sem ért, csak a félelemkeltéshez. Elege lett abból, hogy az Európai Unió páriái lettünk, hogy újra orosz-barátnak kell lenni, és abból is elege lett, hogy Orbánnak elfogytak az ötletei, már imitálni sem volt képes a kormányzást, kizárólag a háború veszélyeit tudta felrajzolni, egy teljes ciklus óta. Talán épp ez a magyarázata, hogy egyre gyengébb minőségű emberekkel vette magát körbe; így juthattak jelentős szerephez Menczer Tamások, Szijjártó Péterek, Pócs Jánosok, Németh Balázsok és még sorolhatnám. A többség látta, hogy ezek a szereplők jó esetben másodosztályú játékosok, és ott is csak a cserepadra férnek fel. De hát Orbánnak olyasvalakikre volt szüksége, akik az ő kottájából játszanak, és ez a partitúra főként hamis hangjegyeket tartalmazott.
Szükségszerűnek tűnt ebben az elaltatott állapotban, hogy a teljes kormányzati csapatnak rossz lett a reakcióideje, folyamatosan mellé nyúlt, olyan eszközöket és módszerek alkalmazott, amelyek rendre visszahullottak rá.
Nyugodtan mondjuk ki: Orbán Viktor szép fokozatosan saját paródiájává vált, és amikor már kezdte érezni a bajt, még inkább belesüllyedt ebbe a szerepbe.
Olyan szereplőket foglalkoztatott, akik hitelüket veszítették, vagy ha még nem is, vállalták a hiteltelen szerepet. Sorra adta az interjúkat olyan mikrofonállványoknak, akik nem építették, hanem még mélyebbre húzták. Pedig akkor már a társadalom többsége nem hitt Orbánnak, már sokkal inkább álltak Magyar Péter és egy új mozgalom mellé. A megvakult kormányfő egyáltalán nem vette észre, hogy merre megy és merre viszi az országot.
Nem vette észre, hogy buknia kell.