Kiabálnak velem, nézem a földet és nem is figyelek, elkalandoztak a gondolataim. Végül is arra figyelek, hogy ne menjek haza, mert kell a pénz a gyerekeket etetni, kell a munka. Másodsorban arra figyelek, hogy a légzésem szépen menjen, ha szépen lélegzem, akkor nem veszítem el a fejemet és nem ugrom neki. Harmadsorban arra figyelek, hogy milyen érdekes, már a harmadik egykori diákom hívott fel nagyon rövid időn belül. A kiabálás arra irányul, hogy a nagyon komoly magánéleti válságban lévő kollégám, szintén ötvenes, korombeli, elmért valamit és emiatt a kerítés, amit egész nap építettünk, kicsit „elment arányaiban”. Nem csúnya, de nem százszázalékos. Látom Pável szemét, rám sandít, neki is kell a munka, fejét lesunyja, egy másodperc alatt értjük egymást, egy éve dolgozunk együtt. Arra várunk, illetve ő vár rá, hogy a vihar elvonuljon, én már máshol járok. A lábam elindul háromszor kifelé, hogy beülök a kocsiba és hazamegyek, de a fejem határozott utasításokat ad, és maradok.
Maradnom kell és ezt igen sajnálom. Ilyen lapokat osztottam magamnak, illetve a sors osztotta. Maradjunk abban, ketten hoztuk össze. Nagyon üvölt a főnököm és azon merengek, hogy hogyan jutottam ilyen helyzetbe 52 évesen, és mi ebben a felelősségem? Mit lehetett volna máshogy csinálni? Anyám azt mondja mindig, hogy ezek jelek, és amíg nem értem meg őket, addig jönnek majd a gyomrosok. Nem mindenben értek egyet vele. Azért annyi gyomros nem jön, nagyon ritka az olyan kifejezetten nagy gyomros. Inkább terelőkutyának hívnám őket. Nem tudnám azt mondani, hogy ebben felelősségem van, inkább abban, hogy bizonyos szituációkban emberekkel tovább maradtam, mint kellett volna.
Ennyit tudnék felhozni anyám érvei mellett. Nagyon kusza az életem, de az alappillérek mindig stabilak voltak.
A főnököm azt üvölti – figyelek fel rá –, hogy én vagyok a legidősebb, egy öreg ember, és lehetne annyi eszem, hogy... Milyen érdekes, ezen is meglepődöm, velük dolgozom, van vagy öt ember körülöttem, de én mindegyiket sokkal idősebbnek látom magamnál, görbe hátukat, nikotinsárga ajkukat, körmüket, borostás arcukat. Nekem ők öregemberek, magamat még mindig egy jó harmincas korosztályba rakom hozzájuk képest. Nem infantilizmus ez, csak arányainkban nézem. Párszor szinte sértődötten kérdezik, hogy a francba lehetek ennyire fitt és fiatalos, annak ellenére, hogy...
A kiabálás közben eszembe jut Ági, akivel tegnap beszéltem. Egy volt diákom, volt köztünk egy kis vibrálás mindig. Az elitiskola egyik legokosabb osztálya volt, úgy 93 százalékos összérettségi-eredménnyel, mindenki felsőfokú nyelvvizsgával (többel...) 19 évesen. Én ilyen idősen, minden este punkokkal ittam a belvárosban, verekedtem, falakat fújtam, gyújtogattunk, és az iskolai eredményeim olyan értékelhetetlenek voltak, hogy a továbbtanulás mint lehetőség fel sem merült.
Ági, aki egy felvágott nyelvű és temperamentumos csaj volt, ügyelt rá, hogy mindig késsen, és ezen mindig elröhögcséltünk, hogy éppen mit szólok be neki, természetesen mindig kedvesen és viccesen.
Hirtelen tűnt fel a semmiből, rendelt egy képet és dumáltunk vagy másfél órát. Hihetetlen ügyesen három diplomát csinált, van élete, sikeres, nagyvonalú és vicces. Arról beszélt, és itt komolyra váltott a beszélgetés, hogy volt egy osztálytalálkozó és ott szóba kerültem. És mindenki azt mondta, ez a 38 – kivétel nélkül extrán sikeres – exdiák, hogy mennyire meghatározóak voltak a kicsit punk töriórák, és mennyi mindent adott ez nekik. Órák, ahol nem voltak szeszélyeskedések, villámdolgozatok, kiszámíthatatlan szarakodások. Az érettségi előtt hétvégén is bejártunk a suliba tanulni, és senki sem hagyta ki, mert motivált csapat volt. Szombat délelőtt iskolába jártunk, én „puszira”, ők szorgalomból.
Tartást, emberséget és ezernyi sztorit adtam. Ági beszélt, én meg ültem az utcán, mert le kellett ülnöm, és figyeltem a légzésem, hogy ne sírjam el magam.
Egy másik exdiákom szintén felkeresett a közelmúltban. Rajta nagyon meglepődtem. Műszempillával ült anno, feszülős párducmintás ruhában, műszőrmekabátban, erős sminkkel. Kérdezte, emlékszem-e rá? Mondtam, hogy, ööö, igen, és ezen nevettünk. Hogy mondjam, hogy ne legyek közönséges? Nagyon nőies volt, akinek volt szeme, látta az idomait. Végül is azért írt 15 év után, hogy megköszönjön valamit. Én nagyon meghökkentem. Azt írta, hogy volt egy személyiségfejlesztő táborban, és ott le kellett írni egy embert a múltban, aki nagyon pozitív szerepet töltött be az életében, bátorító volt. Azt írta, engem választott. Ekkor hívtam fel.
Elmesélte, mi történt vele, suli után közgáz, nyelvtanulás, kis kutyulódás. Mondtam neki, hogy Beton.Hofi is közgazdász, ezen is elröhögcséltünk. Élt Ibizán, mondta ő, tétovázott, meséljen-e róla. Nyugodtan, mondtam, én is voltam lecsóban. Biztos volt benne az egész osztályuk, mondta, hogy van egy második titkos életem, csak ügyesen nem kevertem a kettőt. Szóval mesélt az éjszakáról, én is neki a saját bulivonatomról, érezhetően javult a hangulat kettőnk között. Igazából azt mondta el, hogy ebben az önismereti táborban azért engem mesélt el, mert sosem bántottam őket, mindenkit bátorítottam.
Mindenki bejárt, pedig nem írtam a hiányzókat, és ez őt annyira megfogta, hogy én lettem a példa a feladatra.
Mondta azt is, lehet, azt hittem, hogy a barátnőivel csak körmöt reszeltek, meg sminkeltek, de nagyon is figyeltek az óráimon, és ezt is akarta megköszönni.
Pillanatra felriadok, a főnököm még mindig üvölt, pedig azért húsz perc alatt már el szokott szállni a haragja. Nem értem, mit keresek itt. Azt üvölti, hogy biztos becuccoztunk, ezért nem tudunk figyelni. Nézem Pávelt, éppen két hónapos alkoholmentes időszakát tölti, nem is szív, a cigit is próbálja letenni. Összenézünk megint, mutatja, nagyon sajnálja, hogy miatta ebbe keveredtem, visszaintek, semmi baj, barátom, veszem a levegőt.
Eszembe jut egy hölgy. Nemrég voltam otthon szüléimet meglátogatni. Már erősen szürkült, és a játszón álltunk, együtt a gyerekekkel Felnémeten. A hinta mellől egy alacsony árny lépett oda.
– Á, maga az tanár úr!
– Jó estét, csak most ismerem meg, bocsánat, a szürkület az oka. Hogy van?
– Látja, gyerekezem, itt a férjem is, szintén tanította!
– Persze, önre is emlékszem! Hogy vannak? Minden ok?
– Igen, csak szeretném megköszönni a munkáját! Négy órán volt benn helyettesíteni ötödikben érettségi előtt, és a mai napig emlékszem a világpolitikai elemzéseire, ahogy bemutatta az erővonalakat. Tényleg, a mai napig emlékszem az egészre.
Anyám elfordul, én a földet nézem, megint itt a terelőkutyám. Holott tudom, miért hagytam itt ezt a kis alvó várost.
Apám mondja a meghökkent lányomnak, látod Lida, ez is az édesapád, nem csak az a koszos munkás, akit este fáradtan látsz hazamenni.
Én is elfordulok. Ahhoz képest, milyen keménynek tartom magam, tényleg sokszor érzékenyülök el mostanság. Ezzel sem tudom mit kezdjek?!
Felnézek, még mindig dohog az ember. Egy lepattant környéken épült, nem túl jól sikerült kerítés okán. Nevetséges! Mit keresek én itt? Mit keresünk mi itt? Mi lökött ki minket, kapcsolataimat a fészekből? Miért nem kellettünk mi otthon? Miért nem tudott megtartani minket az a táj? Akikkel beszéltem, beszélek, senki nem akar már hazamenni. Már ebben szoktunk meg. Van, aki a pénz miatt indult neki, üvöltöző főnök miatt, méltatlan hitelkonstrukció okán. Van, aki kalandot keresett, karriert, gyerekeket mentett, ellehetetlenült. Volt, akit konkrétan menekítettek, mert Sorosnak dolgozott, CEU-nak, ellenzéknek.
Nem voltak fekete kocsik, csak ellehetetlenülő munkaerőpiac és diszkrét baszogatás. Volt, akinek a fáradt ország lett szűk.
Nagyon sokféle ember, és talán csak egy akar hazamenni majd idővel, akit személyesen ismerek. Ennyi különböző ember miként juthat el oda, hogy nem akar hazamenni többet a hazájába, ahonnan jött? Döbbenetes.
A sarkkörön élő háromfős család, Norvégiában az ács, Stockholmban a négyfős család, fogorvos-mérnök. Az USA-ban élő rákkutató (5 fő), Glasgow tanár), Berlin (4 fő), Barcelona (3 fő), Olaszország (4 fő), Malaga (4 fő), Ausztria (20 fő), Németországban a festőművész, munkás, tanár, zenészek, lemezlovas, mérnök. Csak magam ismerek százakat, de itt nincs hely felsorolni őket, pedig mindenki egy sors. Hogyan jutottunk ide?
És Skócia. A programozók, dizájnerek, szakácsok, takarítók, banki biztonsági rendszerben programozó, játékiparban elmerülő programozó-szobrász-festőművész, otthonápoló, bolttulajdonos, pizzafutár, űrkutatásban dolgozó hölgy, lépcsőház-takarító, festő, építési vállalkozó, tanár, diplomáciai testületi alkalmazott, képregényrajzoló, gyártulajdonos, szociológus, pincér, cukrász, sofőr, szemétválogató-gyári munkás, postás, csomagküldő, ékszerész, tornász, jazz-zenész, varrónő, irodai munkás, kajafutár, autószerelő, rúdtáncos, egyetemen oktató, egyetemi reklámmenedzser, színész, aranyműves ékszerész, vállalkozó, orvosok, gyerekszívsebész, tájépítész, zenetanár, anyukák, apukák, nyugdíjasok.
Akiket én itt felsoroltam, mindnek van neve és címe, nem én találtam ki őket. Minddel találkoztam és beszélgettem velük. És ezekkel az emberekkel száznyi gyerek.
Van, ahol már csak törve beszélt magyarral, pedig csak első generációsok. És van, ahol már nem is beszélnek semmit, csak az angolt, vagy a másik szülő nyelvét esetleg.
Állok a kertben, szétnézek. Még mindig kiabál. Nyilván nem velem, magával. Valami baja van az életével.
Pável hófehéren bontja vissza a kerítést.
Mit keresek itt?
