A hegyek itt valóban hegyek, a polgárok pedig citoyenek – a polgárság errefelé nem politikai terméket, vagy alattvalói státusz jelent, hanem aktív részvételt egy politikai közösségben. A svájci modell elvárja a polgártól, hogy ha férfi, szükség esetén fegyverrel is védje meg a hazáját, ezen túl legyen tájékozott és járuljon hozzá a közösséget érintő döntésekhez. A svájci polgár nemcsak négyévente szavaz: népszavazásokon keresztül folyamatosan beleszól a törvényhozásba és a közügyekbe. Polgára a településnek, a kantonnak és az államszövetségnek is – az állampolgárság Svájcban alulról felfelé építkezik.
Ahogy maga az állam is. Svájc huszonhat kanton szövetsége, állampolgári nemzetként (Willensnation) formálódott. Ez a struktúra hosszú távú feltételezi a kölcsönös bizalmat, amit folyamatosan újra megteremt. Ez a modell történetileg eltér a kelet-közép-európai fejlődéstől: itt a nemzetek nyelvi, kulturális közösségként jöttek létre. Svájcban négy hivatalos nyelv – a német, a francia, az olasz és a rétoromán – él egymás mellett, és egyik sem vált kizárólagos nemzeti identitáshordozóvá.
A soknyelvűség alapelv és követelmény, nem pedig engedmény. A politikai közösség nem nyelvi alapon szerveződik, nem kell „nyelvet váltani” ahhoz, hogy valaki a nemzet részének érezhesse magát.
A lojalitás inkább a kantonokhoz kötődik, mintsem egy közös kulturális kódhoz, az identitás pedig nem egyetlen nyelvet vagy kultúrát feltételez, hanem egy közös politikai keretet.
Mindez visszaköszön a svájci képzőművészetben is, amely nem egységes nemzeti stílus, hanem találkozási pont. Egyszerre hagyományőrző és kísérletező, a német, a francia és az olasz hatások metszéspontjában. A XIX. században még erősen jellemezte a külső orientáció, de ekkor jelentek meg azok az életművek is, amelyek megrajzolták a mögöttes struktúrákat. Johann Heinrich Füssli és Arnold Böcklin a romantika és a szimbolizmus képzőművészeti nyelvét beszélték, Ferdinand Hodler a közösségi élményt ritmusokban és ismétlődésekben fogalmazta meg. A XX. század elején Svájc – részben a semlegessége miatt – az avantgárd egyik fontos központjává vált. Zürichben megszületett a dadaizmus, majd Paul Klee vagy Alberto Giacometti révén olyan életművek következtek, amelyek a nemzeti keretek közül kilépve a modern művészet egészére hatottak. A svájci művészet nem egyetlen irányba haladt, hanem párhuzamos rétegekben épült fel.
Ez a pluralitás a gyűjteményekben válik láthatóvá. A Kunstmuseum Basel a történeti folytonosságot hangsúlyozza: a reneszánsztól a modernizmusig ívelő anyag nem lezárt narratívát, hanem alakuló folyamatot mutat. A Kunsthaus Zürich a svájci és a nemzetközi művészet közötti kapcsolatot teszi láthatóvá, míg a Fondation Beyeler egyfajta kanonizált modernséget kínál. Mindegyikükben közös, hogy nem tesznek kijelentéseket – „csak” összefüggéseket mutatnak fel. Ebben a térben jelenik meg ellenpontként Christoph Blocher gyűjteménye, amelyet időnként konzervativizmusa miatt is kritizálnak.
A realizmustól az expresszionizmusig nem azt vizsgálja, a svájci művészet hogyan illeszkedik a nemzetközi folyamatokba, hanem a hangsúlyt arra helyezi, mi az, ami Svájcot Svájccá teszi
a „régi Svájc” eszményét keresve. A válasz nem egynemű, ez adja a gyűjtemény csendes belső feszültségét – időnként azt a benyomást kelthetve a látogatóban, milyen lehetett 1863-ban a Salon de Paris akadémista művészeinek „jó ízlését” és Salon des Refusés „lázadó” impresszionistáinak új nyelvét egyaránt értékelni.
Blocher gyűjteményében Albert Anker festészete a XIX. századi polgári világ stabilitását rögzíti. Iskolai jelenetek, családi életképek, falusi terek és gyerekek – sokszor a saját gyerekeit festette meg. Nála a közösség látható, működő rendként jelenik meg. Korai alkotásai biedermeier hangulatúak, realista festményei időnként a negédesség határán egyensúlyoznak, ám sok kép mégis a valóságot mutatja meg, még ha némi idealista szemlélettel is. Giovanni Segantini ezzel szemben nem társadalmi jeleneteket, hanem létállapotokat rögzít. Alpesi tájai szimbolikus terek: a fény és a magasság nem leírás, hanem jelentés. A természet nála már nem háttér, hanem transzcendens közeg. Ferdinand Hodler e kettő között helyezkedik el. Nem narratív jelenetekben gondolkodik, hanem ritmusokban és ismétlődésekben: a közösségi élményt formává alakítja. A gyűjteményben jelen lévő Giovanni Giacometti – a szobrász, Alberto édesapja – pedig tovább bontja ezt az egységet. Szín- és fénykezelése már a modern látásmód felé mutat, ahol a táj nem stabil, hanem folyamatosan változó érzéki jelenség. A különbségek nem oldódnak fel, de egy irányba mutatnak: egy olyan Svájc felé, amely egyszerre konkrét és eszményi.
A gyűjtő, Christoph Blocher politikus és üzletember, nem a politika révén, hanem az EMS-Chemie vezérigazgatóként gazdagodott meg. Számos vitát váltott ki jobboldali populista nézeteivel, különösen a bevándorlásellenes, euroszkeptikus és nacionalista álláspontjával. Az 1980-as években botrányt kavart azzal, hogy beszédében támogatta a dél-afrikai apartheid rendszert, 1992-ben sikeresen vezette az EU-Gazdasági Térség elleni kampányt, finanszírozta a „tömeges bevándorlás” elleni népszavazást, szerepet játszott a Svájci Néppárt (SVP) radikalizálódásában is. Legutóbb tavaly a születésnapi interjújában az EU-barát politikát „gonosz szellemekként” láttatta, és kevesellte Svájc jobbratolódását. Nem tartozik a konfliktuskerülő közéleti szereplők közé – ettől függetlenül a feleségével, Silviával közösen létrehozott magángyűjteménye jelentős, értékes és érdekes.
Ezt bizonyítja a Szépművészeti Múzeum új kiállítása, A földi paradicsom vágya, amelyen a sokféle ízlés közös nevezője Hodler festményei lehetnek. A kollekció most először hagyta el Svájcot. A kiállítás katalógusában a motivációkról a gyűjtő így ír: „Mi, svájciak szabadságszerető nép vagyunk, ahogy a magyarok is. Élénken emlékszem, hogy zúzták szét a szovjet tankok 1956-ban, a »magyar felkelés« idején a magyar szabadságharcot! Svájc összes templomának harangja megkondult, hogy kifejezze együttérzésünket és támogatásunkat a szabadságért küzdő magyarok iránt.”
A kiállítás nemcsak műveket mutat meg, hanem egy Svájcról alkotott képet is – annak sokféleségét és határait.
Infó: A földi paradicsom vágya. A svájci művészet remekművei a Christoph Blocher-gyűjteményből. A kiállítás kurátorai Matthias Frehner svájci művészettörténész, a berni Kunstmuseum volt igazgatója, Lovass Dóra, a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni Nemzetközi Gyűjteményének kurátora és Bors-Bulbuk Zsuzsanna, a múzeum művészettörténésze. Szépművészeti Múzeum, 2026. június 7-ig
