Nem tudom, hogy a magyar társadalom hogyan kezeli a szuverenitást, az enberek többsége, mit is ért alatta, mindenesetre az biztos, hogy a Fidesz-rezsimnek ez az egyik legfontosabb kulcsszava. Kulcsszava nem pusztán abban az értelemben, hogy folyamatosan használja, de még külön hivatalt is létrehozott az érdekében. Most például azt halljuk – Orbántól, Szijjártótól - hogy az ukránok beavatkoznak, beavatkoztak a magyar választásokba, mégpedig azzal, hogy az EU-ban lehallgatták a külügyminiszter telefonját, és tették ezt úgy, hogy egy újságíró (!) kiadta a telefonszámot. (Elég nagy szégyene lenne egy titkosszolgálatnak, ha csak így tudna megszerezni egy telefonszámot…)
De vajon milyen szuverenitásról beszélünk akkor, amikor a magyar külügyminiszter, anélkül, hogy erről értesítené akár az EU illetékeseit, akár a hazai közvéleményt, az orosz partnerét hívogatja, részint beszámolni a brüsszeli történésekről – zárt megbeszélésekről – illetve fogadni annak kéréseit, és lobbizni az érdekében. Ne feledjük Oroszország egyik vezetőjéről van szó, annak az országnak a vezetőjéről, amely nem tagja az Uniónak, és nem is barátja annak. És annak az Oroszországnak a vezető politikusáról, amely, ország négy éve megtámadta Ukrajnát, és azóta háborúzik, hogy megszerezze területeit. Ez lenne a mi szuverenitásunk? Hogy eláruljuk azt a szövetséget, amelynek tagjai vagyunk és eláruljuk azt az országot – Ukrajnát – amely szeretne tagja lenni ennek a szövetségnek? Tényleg szuverénnek nevezhető az az ország, amely éppen az elítélt ellenféllel bratyizik?
A magyar történelem tele van, sajnos, ilyen szuverenitást hangoztató emberekkel, és akiknek köszönhetően többet szenvedett ez az ország a nagy-nagy függetlensége okán. Épp a múlt ismerete szólítaná fel a mostani vezetőket: itt volna az ideje bocsánatot kérni a magyaroktól. Szuverén módon.