„Sokan mondják, hogy most egyet hátra kell lépni, hogy Magyarország kettőt előre léphessen. Jól hangzik, de a helyzet az, hogy most abban az irányban, amerre állunk, egy lépésre vagyunk a szakadéktól. Tehát nem hátra kell lépni egyet, hanem a jó irányba kettőt. Az első lépés listán a DK-ra szavazni a rendszerváltásért, a második lépés egyéniben a DK-s jelöltre húzni az ikszet a baloldal becsületéért, mert ez a szavazat szimbolikus, a baloldali büszkeség jelképe, hogy minket nem lehet erővel beterelni a karámba, mint a birkákat.”
Nekikeseredve figyelem, hogyan rágja önmagát egy elátkozott vitával a politikai „baloldal” maradéka, kell-e baloldali jelenlét a következő parlamentbe? Mintha egy „igen”-en, vagy „nem”-en múlna, mintha az immár egyedül érintett párt, a DK, nem figyelné a közvélemény keserű alakulását, túl kevesen kíváncsiak arra, mit kínál a DK a politikai palettán.
Mégis, meggondolandó, mit kereshetne a T. Házban a DK? Lenne-e több, mint volt az utóbbi másfél évtizedben, eltekintve néhány hősies partizánakciótól, a kormánypártok pofozógépe, asszisztencia a demokrácia, a parlamentarizmus megcsúfolásához.
A DK – és vele az ellenzék – akkor szorította be magát lépésről lépésre a karámba, amikor vak elbizakodottságában nem figyelt fel a TISZA – szó szerinti - áradására, ez talán nem Dobrev Klára, hanem még Gyurcsány Ferenc számláját terheli, és az csak savanyú mentség, hogy Magyar Péter sem volt hajlandó szóba állni a „komprádor ellenzékkel”: erre minden jó oka megvolt és meg is van, még akkor is, ha néhány tisztességes politikus ennek áldozatául esik is.
Mindent összevetve, fel kell idézzük az egész történetet, hogy láthatóvá váljon a folyamat, amely nélkül nem érthető, miért létérdek – amit már sokan felismertek – a távolmaradás és a Tisza támogatása a választásokon. Nos, a magyar parlamenti ellenzék abban a pillanatban elvesztette minden erkölcsi jogát és politikai tiltakozásának megalapozottságát, amikor letette az esküt az alaptörvényre. (Szánalmas magyarázkodás volt már akkor is, hogy „én nem mondtam a szöveget”.)
Utólag, persze könnyű, csakhogy voltak már akkor is néhányan, akik szóvá tették ezt, visszhang nélkül. Ma pedig csak bambulni lehet azon, hogy mit tett az Orbán-hatalom – parlamenti felhatalmazással - a magyar demokráciával, mi történhetett volna, ha a történelem másképp alakul. Így alakult, s ezt, minden következményével együtt még sokáig fogja nyögni a magyar nemzet.
A magyar baloldalnak mindent összevetve is, van jövője. Akkor is, ha most, átmenetileg le kell tudnia mondani az egyébként is kétesélyes parlamenti jelenlétről. A történelemből ismerjük a hátralépés fogalmát. Hátra kell lépni, amíg a tükörben nem tisztul ki a kép a pártról önmagáról, és az ajánlatról, amit a párt kínál a magyar nemzetnek.
Volt már ez a baloldal szűkebb karámban is, mint ami, egy remélhetően nyugodtabb, demokratikus Tisza-légkörben vár rá.
Visszalépni nem könnyű. Mégis, talán ez volna a baloldali büszkeséghez vezető első lépés.