Van kiút a szenvedélybetegségből, függőségből, állítja saját tapasztalata alapján a történet írója, Szücs Zoltán, és vele együtt gondolkodva Anger Zsolt, aki a rendezője is a Magyar Színházban, március 27-én bemutatott, Addikt című darabnak. És velük együtt ezt vallják a szereplők is, közösen megalkotva az író Addictus című drámája nyomán tragikus függőségeink komédiáját. Szücs Zoltán drámáiban, regényeiben a saját élményein keresztül mutatja meg a pusztító függőség hatásait, de nem szomorú önvallomást ír, inkább humorba ágyazva oldja a fájdalmat, miközben megláttatja velünk esendőségeinket, gyarlóságainkat.
A darab feltárja, hogyan változtatja meg a függőség az egész család életét, és milyen nehéz szembenézni vele, amikor már nem lehet tovább elhallgatni. Az Addikt segít észrevenni a finom jeleket, megmutatja, hogy nem vagyunk egyedül, és hogy a felismerés lehet az első lépés a visszaúton – ha van bátorságunk lépni. Mert ha van kitartás és kurázsi a szenvedélybetegségről való lemondáshoz, akkor visszatérhetünk. Az már más kérdés, hogy a társadalom, illetve a mikrokörnyezet visszafogad-e, és úgy, ahogyan azt a tisztára mosdatott, feketének kikiáltott bárány áhítja. Ha nem az elvárthoz hasonlóan törénik, akkor visszaesés, vagy tragédia lehet a végkifejlet.
A történetben nyolc, különböző függőséggel élő, felépülőfélben lévő szenvedélybeteg él egy vidéki rehabilitációs otthonban Ákos (Haumann Máté) vezetésével, aki 16 éves korától 16 éven át maga is függő volt. Drog, alkohol, gyógyszer – ki mit tudott megszerezni az önpusztító szerek arzenáljából, mielőtt utolsó mentsvárként, saját, szabad akaratából a rehabra érkezett. Ott kapcsolódunk bele az életükbe, hogy megérkezik a félholt, remegő, életéért küzdő Gabika (Szemenyei János), aki pár nappal azelőtt azt érezve, hogy nincs értelme az életének, eljutott az öngyilkosságig. Kiállt egy híd peremére, és leugrott. Túlélte, de ahhoz, hogy újra járni tudjon, össze kellett csavarozni a lábát. A kórházban megfogadta, hogyha Isten megmenti, és saját lábán jut ki a kórházból, bevonul egy elvonóra. A többiek – józanságuk mértékéhez képest – azonnal befogadják, és megkezdődik Gabika Gáborrá válása. Ebben segíti őt Ákoson kívül Kriszta (Trokán Anna), aki a férfi segítője, és mivel a felépülés magasabb szintjén tart, ezért érdemben tud segíteni. Neki szintén megvan a maga sztorija, ahogy minden karakter életében kitapintható az a traumatikus pont, amelynek a vége az elvonó, ami nemcsak magát az életet, de egy új kezdetet is jelenthet. A szerhasználat kilépés a világból, a mindennapokból, a rehab a visszafelé vezető út. A saját világába való visszatérés azonban nem sikerül mindenkinek.
Az Addikt csak látszólag szól a drogokról, a karakterek felépüléséről. Igazából mindnyájunkról szól, akik nem találjuk a helyünket a szép, új világban, nem ismerjük fel a korlátainkat, a saját szabadságunkat, a szabad akarat erejét. „Szabadság az, ha megválaszthatom: kitől és mitől függjek.” – írta Fodor Ákos. És szabadságunkban áll megválni a függőségeinktől. Sikerrel is járhatunk, ha a gyötrelmes küzdelemben akadnak támogató társaink. A csoport, a terápia, a vezető, aki előbb elhiszi, és tényként kezeli, hogy a betérő felépül, mint maga a szenvedélybeteg.
Szücs Zoltán, aki Gabika karakterében a saját történetét meséli el, így vall felépüléséről: „Az első tiszta évem nagyon nehéz volt, mindennapi harc a józanságért, állandó érzelmi hullámzásokkal. De aztán lassan letisztult minden, megtaláltam a lelki békémet, amiről az addigi zaklatott, őrült életemben azt sem tudtam, hogy létezik.”
A kaposvári Csiky Gergely Színházban kellékesként dolgozó, immár 18 éve tiszta, addig politoxikomániában (több szertől való függés) szenvedő Szücs Zoltán az írásba fordította át önpusztító szenvedélyét.
„Másfél év tisztaság után kezdtem írni, az első három művem egy addikt-trilógia volt, a függésről szólt, de az utóbbi 10 évben teljesen más témákról írok, különböző műfajokban. A Sofonisba például egy életrajzi dráma, egy renszánsz festőnőről írtam. Szabó István Oscar-díjas filmrendező elolvasta, és mivel igen tetszett neki, a dramaturgiában segített nekem, át is szerkesztettem a tanácsai alapján. Az ő ajánlására olvasta el Koltai Lajos, világhírű operatőr is, aki azzal hívott fel, hogy ő 20 éve nem telefonált ismeretlen szerzőnek, de a Sofonisba annyira szíven szúrta, hogy kénytelen volt elmondani. Persze, ő is rátért, mi javítandó, amit tőle is szívesen fogadtam.”
Szücs Zoltán mára többkötetes, elismert író lett, akinek drámáit Pécsen kívül Kaposvárott, Miskolcon és a Jurányi Házban is színpadra adaptálták. Az Addikt ősbemutatója éppen tíz éve, a Pécsi Nemzeti Színházban volt, ott hat évig ment teltházzal, most pedig eljutott Budapestre is.
„Bátor beleállás volt a családok színházaként aposztrofált Magyar Színház részéről, hogy repertoárra tették az Addiktot, hálás köszönetem érte Nagy Viktor igazgatónak. Itt is, mint 10 éve Pécsett, Anger Zsolt rendezi a darabot. Vele Kaposvárott ismerkedtem meg, ahol kellékesként dolgoztam, ő pedig színművészként már rendezett is. Eleve nagy hatással volt rá az Addictus, azt mondta, végre egy ütős, kortárs dráma, ami odavág. Láttam rajta, hogy tényleg felzaklatta, mondta is, hogy ezt be kell mutatni Budapesten. Pécsett mindent elért, amit egy dráma el tud, díjat nyert, teltházakkal ment, nem lehetett rá jegyet kapni, a kétszáz fős teremben sokszor háromszázan ültek. Nagyszerű, hogy itt is Zsolt rendezheti a darabot, mert benne megvan az a tökösség, az a szenvedély és tehetség, ami ehhez kell. Ő nem fél beleállni a konfliktusos helyzet megteremtésébe, feloldásába, emiatt is szeretnek vele dolgozni a színészek.”
„Nehéz volt egyeztetni a művészeket a próbákra, hiszen mindannyian roppant elfoglaltak. Az is kihívást jelentett, hogy a premier hetéig a kisméretű Sinkovits Imre Színpadon próbáltak, akkortól lakták csak be a nagyszínpadot. A történet az egész stábot megmozgatta, azonosultak a témájával, már az olvasópróbán kiderült, hogy mélyen megérintette őket. Olyannyira, hogy személyes élmények, az életükből vett események, mondatok is bekerültek az előadásba” – avat be a kulisszatitkokba Anger Zsolt. – Rengeteg olyan megoldás van a darabban, amely a Magyar Színház nézői számára talán kicsit szokatlanok lesz. Húsz éve rendezek, és mindig törekszem rá, hogy maximálisan kihasználjam a színház tereinek, technikájának adottságait, hogy egy varázslat, egy álom születhessen. Nem a valóság, vagy annak másolata kell, hanem valami költészet, valami valóságtól elemelt absztrakció. Az addikció bizonyos szintje mindannyiunk jellemzője, ami megnyilvánulhat egy elalvás előtti sör, vagy a napi cigi-, kávéadag, de akár a folyamatos mobilgörgetés, vagy munka-, pénz-, szex-, illetve társfüggőség formájában. Azt akartam, hogy ebben az előadásban olyan fények, hangeffektek legyenek, amelyekkel belelátunk egy dezorientált, szétcsúszott, függő ember koponyájába, ezzel segítünk a nézőnek hogy meglássa, mi zajlik ott. Aztán megmutatjuk kívülről is a folyamatot. Ez a párhuzamos interpretáció bizony nagyon nagy pontosságot igényel.”
