Az infláció leszorításának feltételei
A kormány gazdaságpolitikája másfél évtizede inflációgerjesztő. Indokolatlan áremelést okozott az unortodoxia, a forint szándékos leértékelése, a prociklikus gazdaságpolitika, a magasnyomású gazdaság.
A 2010–25 közötti 16 évben az Európai Unió 27 tagállamában a fogyasztói árszínvonal 45,7 százalékkal emelkedett, évi átlagban 2,5 százalékkal. A magyar infláció ugyanekkor 103,7 százalékos volt, éves átlagban 4,8 százalékkal emelkedtek a fogyasztói árak. A hazai drágulás több mint kétszerese volt az uniós tagállamokban mértnek. Sőt, az EU egészében Magyarországon volt a legmagasabb az árszintnövekedés, ezt követte Románia 93,3 százalékkal.
Az előző évtizedben az európai gazdaságból gyakorlatilag dezinflációt importált a magyar gazdaság, ezért tehette meg egyáltalán a kormány, hogy a legalapvetőbb közgazdasági normákat felrúgva, durván erőltette a gazdasági növekedést. A Covid-válság, majd az ukrajnai háború és az energiaválság körülményei közepette az inflációgerjesztő gazdaságpolitika visszaütött: 2021-ben már 5,1 százalékra emelkedett a fogyasztói árindex. Az árrobbanást a 2022-es országgyűlési választást megelőző osztogatás váltotta ki: 2022–23-ban az infláció 34,7 százalékos volt, ezen belül az élelmiszerek árszintje 58,6 százalékkal nőtt, valóságos megélhetési válságot okozva. Ezen túlmenően olyan infláció nyomás nehezedik a gazdaságra, amely komolyan megköti bármely kormány kezét. A nyugdíjasokat és az alacsony jövedelműeket különösen sújtja az élelmiszer-áremelkedés – a középrétegek mintegy harmada nem tudta megőrizni a státuszát, másik harmada pedig nagy erőfeszítések árán igyekszik megőrizni azt. További következmény a társadalmi infláció: az érintett rétegek hosszú ideig emlékeznek a magas inflációra, és a várakozások önmagukban is gerjeszthetik az inflációt. Ezért világos gazdaságpolitikai programra, anticiklikus gazdaságpolitikára van szükség, amely meggyőzi a gazdasági szereplőket és a fogyasztókat az infláció letörésének esélyéről.
Költségvetési politika
A 2010-ben kormányt alakító Orbán Viktor – növelni akarván döntési és cselekvési lehetőségeit – előbb az Európai Bizottságtól kért a korábban Magyarország számára megállapítottnál nagyobb GDP-arányos hiányra engedélyt, majd ugyanezzel az IMF-nél próbálkozott. Hogy a többletforrásokat mire akarta volna fordítani, arról nem szólt a kormányprogram. Ám a 2010–12-ben született magyar kormánydöntések következtében 2011–12 fordulóján a három nagy hitel- és befektetésminősítő mindegyike bóvli (befektetésre nem ajánlott) kategóriába sorolta a magyar devizaadósságot. Az Európai Bizottság pedig 2012-ben érvényesítette a túlzottdeficit-eljárásból következően a kohéziós források egy részének zárolását.
Orbán Viktor e kínosan szorult helyzetben sajátos megoldást talált: a magánnyugdíj-pénztári rendszer felszámolását. Ezzel adósságot is tudott csökkenteni és évente több száz milliárdos járulék-bevételi többlethez jutott. 2013 júniusában az Európai Bizottság feloldotta a zárolt kohéziós alapokat, ám ehhez a nemzetgazdasági miniszter Matolcsy Györgynek az akkori GDP 7 százalékának megfelelő megszorító csomagot kellett bemutatnia (áfa-emelés, különadók, népegészségügyi termékadó, szociális kiadások faragása stb.).
A 2012–19 közötti években – amelyek a növekedés szempontjából kedvezőek voltak, mert a gazdasággal felgyorsítva szívatták fel az uniós forrásokat –, a kormány ügyelt arra, hogy a hiányt a maastrichti előírás szerint a GDP 3 százaléka alatt tartsa. Ennek és a bruttó hazai termék (GDP) emelkedésének köszönhetően az államadósság-ráta a 2011-es év végi 80,5-ről 2019-re 65 százalékra mérséklődött.
2020-ban azonban a kormány élt az Európai Bizottság Covid miatti deficitmutató engedményével, és az államháztartási hiány a GDP 7,5 százalékára nőtt. Ezt követően viszont az új évtizedben a szükséges, és a konvergencia-programokban beígért fiskális konszolidációt az egyes években végrehajtott kemény megszorítások ellenére sem sikerült teljesíteni. Sőt, 2023-ban a deficitráta az előző évihez mérten ismét emelkedett, megközelítette a 7 százalékot.
Az utóbbi évek stagnáló magyar gazdaságában az államadósság mértéke 2024-től ismét növekedésnek indult, és gyorsabban emelkedik, mint a jövedelemtermelés. Emellett pedig a GDP szinten tartása csupán a fogyasztási többleteknek, és nem az új-érték teremtésének köszönhető. A beruházások volumene ugyanis három éve zuhan, ez a folyamat azonban a jövőbeni fejlődés és versenyképesség biztos aláásója.
A 2020 után fellazított fiskális politika nem a humán tőkébe való befektetéseket szolgálta, hanem Orbán Viktor prioritásait követte: rokonok, barátok, támogatók kistafírozását határon innen és túl. A kormányfő a veszélyhelyzet (indokolatlan) bevezetésével minden kontroll nélkül, sajátjaként rendelkezik a több tízezer milliárd forintos államkassza felett. Ám ha döntéseivel jó irányba terelné az országot, fenntartható, magas dinamikájú növekedés megalapozása felé, akkor amit elkövet, talán még bocsánatos bűn lenne. Ehelyett egyre inkább az előző, szocialistának nevezett rendszer mintázatait követve, zsákutcába tereli a nemzetgazdaságot. S így akarja fokozni a sebességet...
Milyen irányba kellene a költségvetési politikának változnia? A legfontosabb, hogy viszonylag reális feltételezésekre alapozó növekedési pályához, nem pedig politikai vágyálmokhoz kapcsolódjon a költségvetés.
Az EU és a nemzetközi befektetők bizalmának visszaszerzése érdekében eleget kell tenni az Európai Bíróság ítéletének. A 200 millió euró, valamint a késedelmi díj és kamatainak megfizetése általános, és nem kifejezetten költségvetés-politikai feltétel, de az így megszerezhető források jelentősen befolyásolhatják a költségvetés mozgásterét.
A fordulathoz szükséges:
– Szemléletváltás, jogszabályváltásokkal megerősítve: a költségvetést a kormány nem használhatja úgy, mintha az a saját pénztárcája lenne mindenféle intézményi kontroll nélkül; a polgárok pénzének elköltésénél – a hadi kiadásokon túl – semmiféle titkosítást ne lehessen alkalmazni.
– A Pénzügyminisztérium visszaállítása.
– Előrehozott költségvetés-készítés helyett visszaállni a tervezet őszi benyújtására, amikor már legalább az első félévről rendelkezésre állnak a bázisév adatai; az előterjesztésben bázisként a várható adatok feltüntetése, legalábbis az összefoglaló táblázatokban.
– A Költségvetési Tanács szervezeti kiegészítése szakértőkkel, akik folyamatosan elemzik a gazdasági és a költségvetési folyamatokat, féléves jelentést készítenek, és ha intézkedni kell, azt azonnal jelzik.
– A költségvetés-készítés során civil szervezetekkel is folyjanak egyeztetések.
– Az önkormányzatok önállóságának helyreállítása.
Prioritás-váltás a kiadásoknál:
– A kiadási szerkezet elsősorban a hosszútávon fenntartható növekedési pályát és a versenyképességet segítse. Elsőbbséget kell kapnia a humán tőkébe való befektetésnek: az oktatásba, egészségügybe, szociális szférába, környezetvédelembe – feltételezve e területek intézményi reformjait.
– A hitélet, a sport, és a határon túli magyarok támogatását újra kell gondolni. Az egyházaknak és a sportintézményeinek el kell számolniuk a folyósított összegekkel. Új törvényi alapokra kell helyezni a határon túli magyarok átlátható és normatív támogatását.
– Vissza kell szorítani a költségvetésen belül a cégek támogatását.
– Jelentős források szabadíthatók fel a túlburjánzott kormányzati működés racionalizálásával.
– Mérsékelni és nyilvánosságra kell hozni a működőtőke-import költségvetési támogatását. Át kell tekinteni a nemzetközi nagyberuházások – Paks 2, Belgrád-Budapest vasút, akkumulátorüzemek stb. – szerződéseit és a kötelezettségekből származó teendőket.
Közteherviselés
Hazánk közteherviselési rendszerét – az 1998. évi adóreform kiszámíthatóságot és stabilitást célzó törekvéseivel szemben – a mögöttünk hagyott majd négy évtizedben több és jelentős korrekciós hullám érintette (külföldi befektetők megjelenése, az uniós csatlakozásból fakadó adóharmonizációs kötelezettségek, gazdasági teljesítmények hektikus változása, államháztartási egyensúly felbomlása miatti kényszerintézkedések, jövedelemelvonási rendszer központosítása, digitalizációs kihívások). Külön is figyelmet követelnek a 2010. évi kormányváltást követő időszak ellentmondásos lépései: a társadalmi igazságtalanságot súlyosbító egykulcsos személyi jövedelemadózásra történő átállás; a társasági nyereségadó mérséklés miatt kieső bevételek ágazati különadókkal és sokszor csak elnevezésben extraprofit adókkal történő helyettesítése; a munkáltatói társadalombiztosítási hozzájárulás lefaragása, ám a munkavállalói járulékkötelezettségek szélesítése; az önkormányzatokat megillető helyi adóbevételek „szolidaritási hozzájárulással” történő elvonása. Mindezek következménye, hogy hatályos közteherviselési rendszerünk egyfelől nem felel meg az adó- és járulékrendszerekkel szemben támasztott alapvető elvi követelményeknek (egyszerűség, semlegesség, igazságosság, kiszámíthatóság, konzisztencia); másfelől adópolitikánk feloldódott az általános politikában, vagyis céljai és eszközei a hatalompolitikai érdekeknek vannak alárendelve.
A GDP arányában számolt hazai közterhek a 2010-es 37-ről 2025-re 35,5 százalékra mérséklődtek, ám ennek ára a közszolgáltatási színvonal drámai gyengülése volt (egészségügy, oktatás, szociális ellátás), és elmaradt az elhasználódott vagyon ütemes pótlása (vonalas közművek, közúti és vasúti hálózatok). Az adóterhelés 1,5 százalékpontos mérséklődése nem azonos gazdasági hatásokkal járt: az élőmunkát terhelő adók ütemesen mérséklődtek, a fogyasztást terhelő adók meredeken emelkedtek, a tőkét terhelő adók viszont – a tőkejövedelmek látványos emelkedése ellenére – továbbra is alacsony szinten maradtak.
A közteherviselési rendszer torzulásainak és a társadalmi igazságtalanság súlyosbodásának több nyugtalanító példája is van. Ilyen a végső fogyasztást terhelő adók magas szintje (a láthatatlan adóként működő ÁFA átlagosan 20 százalékkal terheli a háztartások bruttó jövedelmét), ám ez nem azonos mértékben érinti az alacsony, illetve a magas jövedelmű háztartásokat. A társadalmi igazságtalanság példája az egykulcsos SZJA-rendszer, a „perverz újraelosztás” (Ferge Zsuzsa) a szegényektől a gazdagok javára. Napjainkra az adóköteles jövedelmek odáig torzultak, hogy az alacsony (4 millió forint/év) jövedelemsávba tartozó adóalanyok fele az összes jövedelem alig egyötödével rendelkezik, miközben a jövedelemtulajdonosok legfelső 10 százalékára (10 millió forint/év feletti jövedelemmel) az összjövedelem 40 százalékot meghaladó mértéke jut. (Tehát az adóalanyok mintegy 40 százaléka a „matematikai közép” kategóriába sorolható és az összjövedelemből is legfeljebb 40 százalékkal részesedik.) Egy társadalmi igazságosságot szolgáló jövedelemadó-rendszernek nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy míg az alacsony jövedelműek teljes jövedelmüket mindennapi megélhetési kiadásaikra fordítják, addig a magas jövedelműek csak a töredékét. További igazságtalanság a tőke- és munkajövedelmek eltérő adóterhelése, amit súlyosbít, hogy a közteherviselési szabályok nem érvényesek azokra az ultramagas nettó vagyonnal rendelkező magánszemélyekre, akiknek a jövedelme nem a keresetükből, hanem a tulajdonukban lévő vagyonból származik!
Fordulat és rendszerváltás a gazdaságban 1.Társadalombiztosítási rendszerünk megszűnt az államháztartás viszonylag önálló alrendszereként létezni, a TB-járulék fogalom először szociális hozzájárulássá, majd a munkáltatók körében adóvá módosult – alátámasztva azt a félelmet, hogy az állam hosszabb távon szűkíteni kívánja az egészségügyi ellátásban vállalt szerepét, illetve a szociális támogatási célú kiadásait. Az elbizonytalanodást súlyosbítja, hogy a járulékokból származó bevételek nem fedezik a kiadásokat, s az így keletkező hiányt növekvő mértékben a költségvetésből kell biztosítani.
A közteherviselési rendszerben végrehajtandó korrekciós javaslatok, illetve átfogó adóreform előkészítését szolgáló változtatási igények:
a.) A fogyasztást terhelő adókat a háztartások teherviselő képességéhez kell igazítani. Gazdaságunk egyik motorja a belső fogyasztás, ám a legnagyobb közteherfizetési kötelezettség a háztartási fogyasztást terheli! A háztartások bruttó jövedelméből átlagosan 20–24 százalékot kötnek le a fogyasztási adók. A helyzet tarthatatlanságát az is mutatja, hogy a hazai üzleti vállalkozások 98 százaléka az ország exportjából minimálisan részesedik, vagyis belföldi piacra termel, így a magas ÁFA-terhelés azt a belföldi fizetőképes keresletet gyengíti, amelyre a hazai vállalkozásoknak szükségük lenne. Érdemi változás a normál ÁFA-kulcs két lépcsőben végrehajtandó 2-2 százalékpontos mérséklésétől, a kedvezményes sávba tartozó termékek és szolgáltatások körének szélesítésétől, az alanyi mentesség értékhatárának valorizációjától várható. Az ÁFA-rendszer hatékonysági vizsgálatai azt jelzik, hogy a szürke zónába tartozó ügyletek szigorúbb ellenőrzésével, illetve a határokat átlépő forgalom esetében a nemzetközi együttműködés hatékonyságának javításával a kieső bevételek jelentős része pótolható.
b.) A közteherviselési rendszer szégyenfoltjai az ún. ágazati különadók, illetve extraprofitadók. A nemzetközi gyakorlatban ezeket rendkívüli helyzetben és átmeneti időre szokták alkalmazni. Nálunk a különadók jelentős része már 2011–12-től működik. Szükséges ezek felülvizsgálata és a költségvetés állapotától függő szűkítése.
c.) Az üzleti vállalkozások jövedelemadózási technikáinak kialakításakor figyelembe kell venni a hazai üzleti szereplők vállalkozási méretek és gazdálkodási formák szerinti differenciálódását. Erre tekintettel az egyszerűsített vállalkozási adózást jelentő KATA és KIVA típusú adóztatási formákat, valamint az átalányadózás lehetőségét fenn kell tartani, ám újragondolandók az alkalmazás értékhatárai, illetve a szociális hozzájárulás-kötelezettség határértékei. A hazai gazdaság dinamizálási igényeinek ismeretében azonban a különböző adóztatási formák esetében értelmezhetően jelezni kellene az erőforrások koncentrálásának és a termelékenység növelésének igényét. Gyarapítani kell a növekedésre képes középvállalkozások számát, ám a piaci verseny erősödése miatt nem lehet feledkezni az exportképes hazai nagyvállalkozások teljesítményösztönző szabályozási környezetének fontosságáról. Ezt segítheti a különadók többségének eltörlése, illetve a társasági adó mértékének a globális minimumadó szintjén történő maximálása. További tehercsökkentés lehet a politika által kikényszerített TAO támogatási kötelezettségek felülvizsgálata.
d.) Szakmailag halaszthatatlan, a társadalmi igazságosság érvényesítése és az államháztartási egyensúly javítása érdekében pedig sürgető igény az egykulcsos személyi jövedelemadózási rendszer felváltása egy többkulcsos, mérsékelte progresszív jellegű jövedelemadózással. A változásnak elsődlegesen az összevonás alá tartozó jövedelmekre kell vonatkozniuk, míg az elkülönülten adózó tőkejövedelmek esetében célszerű lenne az adóskála középértékének megfelelő lineáris kulcsot alkalmazni.
A gyermekes családokra és pályakezdő fiatalokra vonatkozó kedvezmények szellemiségét a progresszív adózás keretei között is meg kellene őrizni. Ennek legcélszerűbb adótechnikai megoldása egyfelől a nemzetközi gyakorlatban alkalmazott családi jövedelemadózási rendszer, másfelől a tetszhalott családi pótlék intézményének újraélesztése. A családi adózás gondolata a gyakorlatban azt jelentené, hogy a családban együtt élők jövedelmeit össze kell adni és az összjövedelmet pedig – a gyermekeket is számításba véve – osztani kell az együtt élők számával, majd az így számolt átlagjövedelemmel kellene külön-külön adóznia a jövedelemtulajdonosoknak.
e.) Hazánkban jelenleg nincs vagyonadó, pedig a vagyonalapú adózás gondolata időről-időre itthon is megfogalmazódott, ám a felvetésen túl nem sok minden történt. Az egészen eredeti tőkefelhalmozás időszakában hiányzott a politikai szándék, elmaradt a jogi előkészítő munka, illetve a nyilvántartási rendszerek sem úgy formálódtak, hogy alkalmasak legyenek az adóalapok jogilag egyértelmű megállapítására. Napjainkban viszont komoly feszültségforrás, hogy az ultravagyonok nem, vagy elhanyagolható mértékben vesznek részt a közteherviselésben, miközben egyre látványosabb a vagyoni gyarapodás üteme.
A továbblépéshez – okulva az ingatlanadózás 2010. évi bukásának tapasztalataiból – gondoskodni kell a vagyon fogalmának a köznyelv számára érthető szakmai definiálásáról; ki kell alakítani a vagyoni nyilvántartás információs rendszerét és nyíltan meg kell hirdetni az ultravagyonok adóval való terhelését. Ez időigényes feladat, ám nem zárható ki, hogy az államháztartás finanszírozó képességének helyreállítása érdekében szükség lesz egyfelől az ultra nagy magánvagyonok, illetve a nagyvállalatok egyszeri jellegű szolidaritási hozzájárulására/közteher vállalására.
Foglalkoztatáspolitika
Az Orbán-rendszer munkaalapú társadalmat hirdetett meg, és 10 év alatt 1 millió új munkahelyet ígért. A foglalkoztatottak száma – ha nem is 1 millióval, de – jelentősen nőtt. Más kérdés, hogy ez minek köszönhető! A 2010 utáni gazdaságpolitika erőltette a növekedést, amihez hatalmas segítséget jelentett az EU-tól kapott, egyre nagyobb összegű támogatás. (2010 előtt ez nem volt jellemző.) Nagyobb probléma, hogy a GDP és a létszám növekedése nem járt a termelékenység növekedésével, azaz nem hatékony munkahelyek jöttek létre. Szó sem volt a közmunkák kiterjesztéséről, és még nem vették figyelembe a külföldön dolgozókat, később pedig a gyermekgondozási díj valamelyik formáját kapó, korábban dolgozó édesanyákat sem. Ezektől is meg kellene tisztítani az adatokat.
Ami a munkaalapú társadalmat illeti, erről túl sokat nem lehet mondani. Minden társadalom munkára épül, másfélét nem ismerünk. A lózung mögött inkább a munkanélküliek elítélése és ezáltal a segélyek leszorításának a magyarázata, indokoltsága fedezhető fel.
Összefoglalva: az elmúlt 16 évben a foglalkoztatás jelentősen emelkedett, a munkanélküliség mérséklődött, amiben kiemelkedő szerepet játszott a tartósan külföldön maradt, 600 ezerre becsülhető magyar állampolgárok távozása, s az ennek következtében kialakult hiány. Mindezt erősítette a gazdaságpolitika – más helyen részletesen elemzett – eredménytelensége: az alacsony termelékenység, a versenyképesség romlása, az alacsony hozzáadott értékű termelés támogatása, ami extenzív (azaz létszámbővítésre építő) növekedéshez vezetett, de mára kifulladt.
Nyugdíjrendszer
A nyugdíjrendszer fő problémái két területre koncentrálódnak.
A kormány a nyugdíjak reálértékének a megőrzését vállalta. Valójában azonban ez azt jelenti, hogy a nyugdíjasok nem részesülnek a gazdasági fejlődés (növekedés) eredményeiből, azaz a nyugdíjak reálértékét – így a nyugdíjasok fogyasztási lehetőségeit – életre szólóan befagyasztják. Ezt az elvet a havi nyugdíjak inflációval megegyező évenkénti emelésével valósítja meg a kormány. Mindez többféle, idővel növekvő hátránnyal jár.
Évről évre csökken az átlagnyugdíjak és a nettó átlagkeresetek aránya: 2010-ben az átlagnyugdíj a nettó átlagkereset 73,3 százalékát érte el; ugyanez a szám 2025-ben 46,3 százalék, ezen belül az öregségi nyugdíjaké 50,4 százalék. A bérek és a nyugdíjak közötti távolság évről évre emelkedik.
a) Minél régebben ment valaki nyugdíjba, annál alacsonyabb a járandósága a mostanában egyébként azonos feltételek mellett nyugdíjba vonultakhoz képest. (Az új nyugdíjasok járadékában ugyanis megjelenik az időközben bekövetkezett keresetnövekedés.)
b) Mivel az élelmiszerárak emelkedése évek óta meghaladja az infláció átlagos mértékét. Akik kevés jövedelemből, így nyugdíjból élnek (szegények), azoknál az élelmiszerek fogyasztása az átlagosnál nagyobb részarányt tesz ki, ezért az ő nyugdíjuk reálértéke (az érte vásárolható fogyasztásuk) egyenesen csökkent.
c) Nem meglepő ezért, hogy mindezek következményeként 2024-ben az Európai Unióban az öregségi nyugdíj kiadások a GDP-hez viszonyítva 10,3 százalékot értek el, miközben Magyarországon mindez 8,3 százalék volt.
Az inflációt nem elérő, illetve a csupán az inflációt ellentételező emelés valójában nem tekinthető a nyugdíjak valós emelésének, mert a fogyasztás ezáltal nem emelkedik, valójában ezzel csak az infláció okozta veszteség kompenzációjáról beszélhetünk. Valós emelésnek tehát csak az inflációt meghaladó emelés tekinthető. Nem fogadható el tehát a kormány kinyilatkoztatása, miszerint elegendő a nyugdíjak reálértékének megőrzése.
Javaslatunk lényege: a nyugdíjasok is részesüljenek a gazdasági fejlődés eredményeiből, azaz indokolt a béremelkedés figyelembevétele is. Ez többféle módon is megvalósítható, amiről párbeszédet kell folytatni.
Ezen túl külön figyelmet kell fordítani azokra, akiknek a nyugdíja olyan alacsony, ami a tisztességes megélhetést sem teszi lehetővé. Ilyenek különösen az egyedül élők és a régóta nyugdíjasok, illetve figyelemmel kell lenni azokra, akiknek 40 vagy még ennél is több szolgálati évük van.
2024-ben a 65 éves és idősebb népességben (24,6 százaléka a teljes lakosságnak) 13,8 százalékra nőtt a relatív jövedelmi szegénységben élők aránya, míg ez az arány 2010-ben még csupán 4,9 százalékos, azaz 8,9 százalékponttal kisebb volt. Ebben a korosztályban 2010-ben az egyszemélyes háztartásban élők 8,6 százalékát érintett a jövedelmi szegénység, míg 2023-ban 28,7 százalékát, azaz ebben résznépességben 20,1 százalékpont volt a növekedés.
Ma a nyugdíjasok körében ez az egyik legnagyobb probléma: csaknem minden hatodik nyugdíjas a szegénységi küszöbnél alacsonyabb jövedelemmel rendelkezik. Ez a KSH adat nemcsak a nyugdíjat veszi figyelembe, hanem minden más jövedelmet is. A szegénységben élő nyugdíjasok aránya tehát 15 év alatt ötszörösére nőtt. A szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek aránya a 65 éves és idősebb népességben 2024-ben 19,8 százalékos volt, ezen belül az egyszemélyes háztartásban élők körében 39,1 százalékos.
Monetáris politika és bankrendszer
A 2010-ben hatalomra került Orbán-kormány gyorsan megszállta a törvény szerint független Magyar Nemzeti Bankot (MNB), a jogi-intézményi keretek átszabásával pedig a kormányzati feladatokat ellátó állami pénzintézeteket és az üzleti bankszektor jelentős részét is hatalmi érdekeinek a szolgálatába állította.
Miután 2013-ban az MNB Matolcsy György irányítása alá került, kezdetét vette a monetáris politika veszélyes, az ország pénzügyi stabilitását aláásó eltévelyedése. A gazdasági növekedést erőltető, a forint értékőrzéséről lemondó jegybanki politika a magyar valuta folyamatos leértékelődésével járt együtt, miközben a klientúrát támogató kedvezményes hitel- és kötvényprogramok gyengítették a jegybanki kamatpolitika hatásosságát, és aláásták az MNB hitelességét. A jegybank egy évtizedig tartó ámokfutása okozta károkat a monetáris politika korrekciója sem tudta mérsékelni, azok tartósan terhelik a magyar társadalmat.
Az üzleti bankszektor jelentős részének elfoglalása, tulajdonviszonyainak erőszakos átszabása felerősítette a politikai hitelezést és megnövelte a bankrendszer kockázatát. A rendszer klientúrájának kiszolgálására létrehozott, a piac második legnagyobb szereplőjévé felnövesztett MBH csoport, valamint a megnövelt feladatkörű speciális állami bankok révén Orbán és baráti köre ma már a magyar gazdaság hiteleinek a harmada fölött rendelkezik. A banki különadók burjánzó rendszere is anomáliákhoz vezetett, mivel a pénzintézetek különféle, többnyire átláthatatlan csatornákon az ügyfelekre hárítják azokat.
A következő kormánynak fontos feladata, hogy biztosítsa a jegybank tényleges függetlenségét a monetáris politika alakításában. Ajánlatos csatlakozni az Európai Bankunióhoz, ami növelné a magyarországi bankokba vetett bizalmat, és csökkentené a bankcsődök kockázatát. A banki tulajdonviszonyokat az új kormány sem állíthatja helyre, mivel az egyes korábbi változtatásokat a jogszabályok átírása előzte meg. A burkolt támogatások megszüntetésével azonban a versenypiac felé terelheti a szektort, utat nyitva a természetes szelekciónak. Érdemes felülvizsgálni a banki különadók rendszerét is, és a piaci torzulásokhoz vezető tételeket az államháztartás lehetőségének függvényében célszerű kivezetni.
Az 1990-ben önállósult MNB vezetése 2013-tól a kormánypolitika szolgálatába szegődött, és ezt akkor sem adta fel, amikor már világosan látszott, hogy a monetáris politika eltévelyedése erősödő inflációhoz vezet. A gazdaságot ösztökélő, negatív reálkamatokat előidéző politikájával folyamatosan leértékelődő pályára állította a forintot. Az alacsony, rögzített kamatokkal nyújtott, együttesen sok ezer milliárd forintra rúgó hitelei olyan többletjövedelemhez juttatták a támogatott vállalatokat, amelynek elköltése megemelte az árszintet, állampapír-vásárlásaival pedig szintén az inflációt táplálta a jegybank. A forint leértékelődése egyúttal tetemes árfolyamnyereséghez juttatta a Matolcsy vezette az MNB-t, amelyből 260 milliárd forintot – az ezirányú kompetenciával egyébként nem rendelkező kormány jóváhagyásával – a saját alapítványaiba mentett át, és később 500 milliárd forintra becsült társadalmi veszteséget előidéző ingatlanbizniszbe fektetett. A jegybanki eszköztár zavaros működtetésével pedig egyaránt csökkent az MNB pénzpiaci befolyása és hitelessége.
A 2022–23 fordulójára európai rekordméretet öltő magyarországi infláció jelentős részben annak tudható be, hogy az MNB elbliccelte a törvényben előírt feladatát, és még akkor is folytatta gazdaságélénkítő politikáját, amikor az jól láthatóan az inflációt gerjesztő túlkereslethez vezetett. Megkésve állította le a jelentős részben a hatalmi klientúrát kiszolgáló kedvezményes hitel- és kötvényprogramjait, későn kezdett bele a túlzott likviditás megcsapolásához szükséges kamatemelésbe, és állampapír-vásárlásaival a kormány választási költekezését is finanszírozta. Mindennek árát a magyar társadalom a jövedelmei és megtakarításai értékvesztésével fizette meg.
A jegybank inflációgerjesztő politikája tükröződött az MNB 2023-tól gyorsan növekvő veszteségében is, amely a felgyorsult infláció megfékezése és a forint elleni támadások kivédése érdekében jókora kamatemelésre kényszerült. Ez megnövelte a tízezer milliárd forintot is meghaladó, inflációs hatású többletlikviditás lecsapolásának költségét. A piaci kamatok emelkedésével ugyanis egyre nagyobb lett a kormánytól átvállalt támogatások terhe – és ennek következményeként az MNB mérlegében gyorsan növekvő, 2024 végéig 2500 milliárd forintos veszteség keletkezett.
A 2010-től regnáló Orbán-kormányok igyekeztek az addigra már nagyrészt külföldi kézbe került bankszektort mindinkább uralmuk alá vonni, és ennek révén is segíteni a számukra fontos cégek hitelezését és tőkeellátását. Kibővítették a kormánybankok hatókörét, és az eredeti funkciójuktól eltérő finanszírozási lehetőséget teremtettek számukra. Az üzleti bankszektor tulajdonosi szerkezetének durva módszerekkel történő átalakításával pedig létrehoztak egy zömmel Orbán Viktor baráti-családi köre által tulajdonolt bankcsoportot, amely méreténél fogva rendszerszintű kockázatot hordoz. Mindezen lépések hatására a magyar bankszektor eszközeinek a politikai vezetés szolgálatába állított hányada a 2010 és 2024 közötti 4-ről 32 százalékra emelkedett.
Magyarországon az állami hitelintézetek: a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) és különösen az Eximbank tevékenységének az Orbán-rezsim által végrehajtott felfuttatása túlmutatott a gazdaságpolitika szokásos céljain. Az MFB-ről szóló törvényt már 2010-ben úgy módosították, hogy a bank a beruházások mellett folyó tevékenységeket is finanszírozhasson, a lehetséges célok körét pedig kibővítették turisztikai és agrárprofillal, majd az egyházakkal és a „vagyonkezelést végző pénzalapokkal” is. Az eredetileg az export támogatására létesített Eximbank számára pedig lehetővé tették, hogy belföldre termelő cégeket is hitelezhessen. A két pénzintézet együttes részesedése a bankszektor hitelkihelyezéseiben a 2010. évi 5 százalékról 2024 végére 15 százalékra emelkedett, és hiteleik számottevő része a kormányfő közvetlen körébe tartozó személyek vállalkozásait segítette. A Covid-járvány kezdetétől az MFB hazai vállalkozások bel- és külföldi akvizícióit is segítheti állami kezességvállalás mellett nyújtott hitellel és tőkével. Az Eximbank pedig a 700 milliárd forintos Újraiparosítási Hitelprogram keretében 2023-tól bármilyen célra felhasználható kedvezményes hitelt nyújthat.
A 2010-ben hatalomra került kormány a pénzintézeti szektor nemzeti dominanciájának megteremtésének jelszavával saját klientúrája kezére játszotta át a bankrendszer jelentős részét. Első lépés a takarékszektor elfoglalása volt, amelynek során a szövetkezeti tagokat – jogsértő elemeket is tartalmazó, csalárd módszerekkel – kiszorították az addigra állami kézbe vett ernyőbankjuk tulajdonosi köréből, majd az állami MFB és Magyar Posta segítségével baráti magánkezekbe játszották át. Az így létrejött Takarékbank-csoport képezte a később kialakításra kerülő Magyar Bankholding (MBH) első tagját.
Ahhoz, hogy idővel az OTP pozícióját is megrengető bankcsoport létrejöjjön, további pénzintézetek bekebelezésére is szükség volt, amire a külföldi szakmai tulajdonban lévő MKB és a Budapest Bank megvásárlása adott alkalmat. Az MNB segítségével, tetemes közpénzből szanált MKB-t egy átláthatatlan tulajdonosi háttérrel rendelkező és kétes pénzügyi képességű tagokat is tartalmazó konzorcium vásárolhatta meg. Az így létrejött tulajdon később rejtett csatornákon keresztül Mészáros Lőrinc és üzlettársai érdekeltségébe került, amivel a Bankholding második lába is létrejött. A harmadik láb, a Budapest Bank bekebelezését a Magyar Bankholdingba összehozott pénzintézetek célzottan felértékelt részvényeinek cseréjével oldotta meg a kormány. Az így létrejött MBH Bank később további akvizíciókkal (Sberbank Magyarország, Dunabank, Fundamenta-Lakáskassza) növelte a piaci részesedését, tulajdonosai a nemzetközi terjeszkedést is célul tűzték ki.
Az idő előrehaladtával mindinkább világossá vált, hogy a bankszektor erőszakos átalakításának fő célja a kormányfő gazdasági befolyásának megerősítése, szűkebb baráti-családi körébe tartozó személyek tulajdonossá tétele volt. Az MBH Bankcsoport létrehozása mellett ezt szolgálta, hogy a korábban is „nemzeti” kézben lévő Gránit Bankot állami forrásokból megerősítették, majd Orbán Viktor veje, Tiborcz István érdekeltségébe juttatták. Politikai beágyazódásuk folytán ezek a bankok jelentős mértékben támaszkodhatnak a kormány gazdasági erőforrásaira, miközben tevékenységükkel a rezsim megerősödését és fennmaradását is szolgálják.
A magyar bankrendszert érintő kormányzati beavatkozások a fejlett piacgazdaságokban egyedülálló tulajdonszerkezet kialakulásához vezettek: a piac bő ötöde a kormányfőhöz kötődő magánszemélyek érdekeltségébe került. A haverinak minősíthető magánbankok tényleges tulajdonosi köre az idők folyamán néhány személyre szűkült le: döntően Orbán Viktor gyerekkori barátjára és vejére, illetve az ő üzlettársaikra koncentrálódott. Közben az állami feladatok finanszírozására alapított két állami bank tevékenységét is kiterjesztette a kormány erős befolyása alatt álló Országgyűlés. Ezzel együtt a bankszektor eszközeinek és hiteleinek már a harmada áll a kormányfő irányítása alatt, jelentősen megnövelve a befolyását a pénzügyi szférán kívüli gazdaságban is.
A magyar bankrendszerben kialakított tulajdonosi viszonyok legfőbb sajátossága abban áll, hogy a politikai hatalom befolyása döntően nem állami tulajdonoson, hanem haveri magántulajdonosokon keresztül valósul meg. E sajátos vonás a szektor működésén túlmutató következménnyel is járhat: a magánbankok birtoklásában megtestesülő gazdasági erő nagyobb lehetőséget teremt a politikai hatalom tartósítására, mint amikor állami bankokon keresztül befolyásolja a kormány/kormányfő a gazdaságot. Az állami tulajdonú bankok ugyanis a politikai hatalom elvesztésével az új kormány irányítása alá kerülnek, viszont a magánbankok gazdasági ereje a jelenlegi hatalomgyakorlók ellenzéki léte idején is felhasználható.
Az átalakult tulajdonosi struktúra komoly kockázatot jelent a magyar társadalom számára. Az elmúlt évtizedben kormányzati és jegybanki segítséggel felnövesztett haveri bankok (Széchenyi Bank, Növekedési Hitel Bank) több tízmilliárd forintos társadalmi költséggel járó bukására is volt példa. A politikai hatalom kötelékében álló bankok azonban már azt megelőzően is emésztik az adófizetők pénzét, hogy adósaik fizetési gondjai miatt állami mentőöv válna szükségessé. A klientúrának nyújtott „szívességi” kölcsönök megtérülését az adósoknak juttatott állami megrendelésekkel, testre szabott közbeszerzésekkel, reklámbevételekkel maga a közpénzből gazdálkodó kormány segíti.
Az ország felemelkedését, versenyképességének erősödését is akadályozza, ha a magyar bankrendszer terebélyesedő köre finanszíroz haveri cégeket a piacképes, rentábilis vállalkozások és projektek helyett. A baráti kézbe juttatott MBH Bank működése a tulajdonosi összefonódások miatt is társadalmi kockázatot jelent. A bank befolyásoló tulajdonosa, Mészáros Lőrinc nagyszámú nem pénzügyi vállalkozásban érdekelt, ami nehezen feloldható érdekkonfliktust idéz elő, veszélyeztetve a bank prudens működését.
Az MNB által bekebelezett pénzügyi felügyelet működését is áthatották a politikai döntések, ami gyengítette a magyar pénzügyi szervezetekbe vetett bizalmat. A jegybankelnök rokona által alapított NHB-én is túltett a magas szintű kormányzati kapcsolatokkal rendelkező Questor-csoport csődjének társadalmi költsége: 32 ezer kisbefektető a kivételes állami kártalanítás ellenére is százmilliárdra rúgó veszteséget szenvedett el, amiben a felügyelő hatóság elnéző magatartása is szerepet játszott.
Az egekbe szökött infláció nyomán magas szinten rögzült inflációs várakozások letörésének szándéka 2023-tól viszonylag szigorú kamatpolitikára késztette az MNB-t. A 2025-ben jegybankelnökké kinevezett korábbi pénzügyminiszter, Varga Mihálynak is sikerült ellenállnia a kamatcsökkentés szorgalmazó kormányzati nyomásnak, ám a megelőző években okozott károkat ő sem tudja semmissé tenni. A jegybankra gyakorolt nyomás megszűnésével azonban idővel mérsékelhetők a károk, helyreállítható az MNB hitelessége és normalizálódhat a jegybanki eszköztár működése, ami segítheti a gazdaságban meglévő inflációs várakozások letörését.
Az új kormány fontos feladata, hogy a maga eszközeivel is segítse az MNB tényleges függetlenségének helyreállítását, és azt, hogy a jegybank újból elláthassa alapvető feladatait: biztosíthassa az árszínvonal és a pénzügyi rendszer stabilitását. Annak érdekében, hogy a jegybank irányadó kamatai kellő hatással legyenek a pénzpiaci folyamatokra, és ezáltal az árszínvonal stabilizálására, mind az államháztartás finanszírozása, mind a vállalatok kedvezményes finanszírozása alól mentesíteni célszerű az MNB-t.
Az MNB hitelessége megkívánja, hogy mandátumuk lejárta előtt ne távolítsák el a jegybank vezetőit, bízva abban, hogy a ma még rájuk nehezedő kormányzati nyomás megszűntével önérdekük lesz törvényes feladatuk ellátása.
Az MNB feladata a pénzügyi szektor prudenciális felügyelete, amelynek ellátása során is biztosítani kell az intézmény függetlenségét. Ajánlatos a csatlakozás az Európai Bankunióhoz, amit a jelenlegi kormány eddig elmulasztott, feltehetően azért, hogy a politikai hitelezésre is használt MBH Bank uniós felügyeletét elkerülje. Az Európai Központi Bank közvetlen felügyelete növelné a magyarországi bankokba vetett bizalmat és csökkentené a bankcsődök kockázatát.
Az Orbán-rezsim alatt, hatalmi beavatkozásokkal kialakított banki tulajdonviszonyokat azonban az új kormány sem állíthatja helyre, mivel az egyes, mégoly durva és versenysértő lépéseket is a vonatkozó jogszabályok átírása előzte meg. A hatalmi eszközökkel (burkolt állami tőkejuttatásokkal, az MNB segítségével, illetve az adósaik hitelképessé tételével) felnövesztett haveri bankok támogatásának megszüntetése, a versenypiac helyreállítása azonban utat nyit a természetes szelekciónak, annak, hogy e bankok fokozatosan veszítsenek a piaci súlyukból. Bár a politikai alapú hitelezés megnövelte a MBH Bankban rejlő kockázatot, az a meglévő tőkeereje miatt feltehetően kezelhető marad. Célszerű felülvizsgálni a bankszektort érintő különadók rendszerét, és a piaci torzulásokhoz vezető tételeket az államháztartás lehetőségeinek függvényében kivezetni.
Készült a Hetényi István Körben, Antalóczy Katalin, Csillag István, Gilyán György, Herczog László, Katona Tamás, Lengyel László, Nagy Zoltán, Petschnig Mária Zita, Pitti Zoltán és Várhegyi Éva közreműködésével. A teljes tanulmány a Népszava Online-on olvasható.
