Ross Károly: Fél rúd szalámi

A mézárus standja előtt álldogált éppen, mikor az eset történt. A bödönök feliratait tanulmányozta, akácmézet keresett, mikor oldalt pillantva azt látta, hogy a szomszédos standnál a sor végén álló nő leemel egy rúd szalámit a pultról, és a szatyrába csúsztatja. Nem sietős, észrevétlen tolvajmozdulatokkal, nagyon is természetesekkel, mint aki már fizetett az áruért, s most kiválasztja a számára legmegfelelőbbet. De hát ez lehetetlen, gondolta a férfi, hiszen az eladó elöl, a pult másik végén szolgált ki, jópofizó hangoskodását idáig hallja. A húskészítmények nagy részét üvegbúra fedte, vevői oldalról elérhetetlenül, ám a szalámirudak gúlába rakva álltak a pult maradék, nyitott részén.
Önkéntelenül is elkapta a fejét, próbált úgy tenni, mint aki nem látott semmit. De ezzel már elkésett, hiszen tisztán látta, hogy a nő leemeli és a szatyrába süllyeszti a szalámit a zavar legcsekélyebb jele nélkül, mintha csak a kertjében nőtt uborkát szüretelné. Mit tesz ilyenkor a szemtanú? Rászól, kockáztatva, hogy a nő rikácsolni kezd, kikéri magának a gyanúsítást, és a végén még ő marad szégyenben? Vagy szól a pult tulajdonosának, esetleg rendőrt hív? Egyetlen rúd szalámi miatt? Nevetséges. Amúgy sem az ő dolga intézkedni.
Meg aztán az is lehet, gondolta valamivel később, már a gombaárus standja felé tartva, hogy a nő a beteg anyjának, magatehetetlen testvérének vagy épp a gyerekeinek lopta a szalámit. Ami nyilván nem menti fel, de enyhíti tette súlyosságát – lehet, hogy eszerint kellene megítélnie az esetet. Ahhoz viszont túl jól volt öltözve, még akár dekoratívnak is volt mondható. Emlékszik, pár perccel korábban az egyik sorban sétálva meg is akadt rajta a szeme. Az ilyeneket még a családi tragédiák is elkerülik.
Miközben préselte magát előre a kosarak, szatyrok térdéhez, combjához nyomakodó dzsungelében, megpillantotta maga előtt a piacfelügyelőség üvegfalú irodáját, benne az asztalánál üldögélő felügyelő kopasz, szakállas alakját. Nem kéne mégiscsak jelentenie az esetet, nemcsak azért, mert állampolgári kötelessége, hanem azért is, mert a nő másokat is megkárosíthat? Még ha macerás is, és ki tudja, meddig tartana, akkor is meg kéne tennie a feljelentést. Nem azért züllünk-e erkölcsileg olyan mélyre, mert az ilyen nyavalyás alakok, mint ő, ennyit szaroznak ezen?
Már a bejárat előtt állt és nyitotta volna az ajtót, amikor a felügyelő felkapta az asztalról a mobilját, hátralökte magát a forgószékén, és széles karmozdulatokkal telefonálni kezdett. A kilincs után nyúló kéz félúton megállt. Semmit sem utált jobban, mint egy telefonáló széke-asztala előtt tehetetlenül állni, udvariasan elfordulni, és eltűrni, hogy semmibe veszik. Ő megpróbálta, ő kész lett volna jelenteni az esetet, nyugtatta magát, de nincs annyi ideje, míg kivárja, meddig telefonál egy ilyen piacfelügyelő. Mivel láthatóan semmi más dolga, biztosan jó sokáig.
Beállt a gombaárus előtti sorba, s mivel az utóbbi percek eseményei alaposan elterelték a figyelmét, csak egy idő után vette észre, hogy a nő áll előtte. Hullámos, közepesen hosszú hajba feltűzött szemüveg, prémgalléros, vörösesbarna bőrdzseki, térd fölé érő, kockás szoknya. Minden olyan patentul, olyan meghitt természetességgel állt rajta, hogy ha nem a saját szemével látta volna, amit látott, erről a nőről sohasem hitte volna el, hogy tolvaj. Egyszerűen nem az a fajta volt.
De ekkor a bal kezében tartott szatyor nyitott szájába nézett, és egy csokor sárgarépa és petrezselyem tetejére dobva tisztán ott látta a rúd szalámit. Még csak el sem süllyesztve a szatyor fenekére, be sem takarva semmivel, madzaggal elkötött vége félig-meddig kikandikálva kellette magát. Ettől még inkább elbizonytalanodott. A lopott árut, sejtése szerint, eldugja az ember. Vagy elinal vele, mielőtt bárki is észrevenné. Ez a nő azonban épp az ellenkezőjét csinálja. Hogyhogy ennyire biztos benne, hogy az esetnek nem volt tanúja? Igaz, ő rögtön elkapta a fejét, más meg talán tényleg nem látta, de ebben a tolvaj nem lehetett biztos. Nincs az a bűn, amit ne kísérne lelkifurdalás, azt pedig zavart viselkedés. Amit ezen a nőn egyáltalán nem látott.
Fel sem figyelt rá, hogy a nő félig hátrafordulva valamit mondott neki. Nem akart visszakérdezni, nem is lehetett fontos, talán a kiszolgálás lassúságára tett megjegyzést, mert a karórájára pillantott, és kifújt egy nagy levegőt. A férfi hátulról is jól látta a mellét kiemelő bőrdzseki szabadon hagyott felső részét, mely alatt a blúz gombjai sem voltak begombolva, a kockás szoknya alatt kidomborodó fenekét, csípőjét, testszínű nejlonharisnyába bújtatott lábát. Nem, ez a nő nem lophatott, biztosan rosszul látta. Hiszen olyan, mint én – jól öltözött középosztálybeli, aki megdolgozik a pénzéért, gondolta.
Ekkor meglátta, amint a piacfelügyelő és egy zöld kabátos, szemüveges asszony egyenesen feléjük tart. Merthogy feléjük tartott, az a napnál is világosabb volt a számára, hiába voltak még jó harminc méternél is messzebb.
A nő nem fogott gyanút, a gombásrekeszeket nézegette, egyáltalán nem érdekelte, mi történik körülötte. Szatyrából továbbra is kikandikált a szalámirúd.
Figyelmeztetnem kéne, ez jutott mindjárt a férfi eszébe, de hát ez abszurd. Figyelmeztessek egy tolvajt, hogy meneküljön? És a szégyen, amit a nő érezne, amikor leleplezi? Nem teheti ki ennek!
Kissé előrehajolt, és bár remegett mindene, keze, lába, óvatosan kiemelte a szalámit a nő szatyrából, és az övébe csúsztatta. Körülnézni, hogy látta-e valaki, már nem volt ideje, a piacfelügyelő és a zöld kabátos asszony megálltak mellettük.
– Ő volt? – mutatott a piacfelügyelő a nőre.
Az asszony csak bólintott, nem szólt semmit. De amikor a férfira nézett, megszólalt.
– És ez az úr is látta. Ott álltam a háta mögött.
– Én? Mit láttam én? – kérdezte a férfi.
– Maga is látta, hogy ez a hölgy elemelt egy rúd szalámit a húsos pultról – mondta a szemébe az asszony.
– Én nem láttam semmit.
– Ne mondja már! Még bele is vörösödött!
– Én? Hát ez…
– Jó, nehogy már… Asszonyom, belenézhetnék a táskájába? – fordult a piacfelügyelő a barna dzsekis nőhöz.
– Persze, de nem itt – válaszolta, miután lepillantott a szatyorra.
– Én sem úgy gondoltam. Menjünk az irodámba.
– És az úr? Ő nem jön? – kérdezte felháborodva az asszony.
– Ő nem akar. Joga van nem tanúskodni.
Elmentek, a férfi maradt. Nem várta meg, míg rá kerül a sor, s azt sem, hogy kíváncsi tekintetek tapadjanak rá. Nem messze volt az oldalkijárat, ki­sietett. Közben próbálta egyenesen tartani a gerincét, mert ha sietett, mindig előredőlt. És utána mindig nagyon fájt.
Öt percet sem kellett várnia, kijött a nő is.
– Magánál van? – kérdezte.
– Igen – mondta a férfi, és a kabátja takarásában átnyújtotta a szalámit.
A nő kezében kés villant, a rúd máris kettévált a közepén.
– Tessék, a magáé. Egész jó kis páros lennénk mi ketten.
A nő már nem volt sehol, amikor a férfi még mindig ott állt, kezében a fél rúd szalámival.