Megfontoltan jegyzetelt a papírlapra. Aranka néni bevásárlólistát készített. Jó ideje először. Az utóbbi években semmi szüksége nem volt ilyesmire, az a néhány dolog, ami kellett a háztartásban, nem kívánt listát. De most igen. Most sok minden vált szükségessé, és nem szabadott kimaradnia semminek.
A bevásárlólista elkészítéséhez egyébként nem kellett felmérni a spájz tartalmát, nem kellett megnézni a Lidl akciós újságját sem. Csupán vissza kellett emlékeznie a régi családi receptre. Arra, amit annyiszor készített már el. Bár az igaz, hogy ennyi emberre egyszerre egész életében sem főzött még. Talán a nagyanyjánál látott utoljára ilyen nagy készülődést, vagy jó hetven éve, de ő pontosan tudta volna, mire és mennyire van szükség ilyen mennyiségű töltött káposztához.
Mert Aranka néni azt akart készíteni. Ünnepi töltött káposztát.
Őszintén szólva azt sem nagyon tudta volna megmondani, mikor főzött utoljára töltött káposztát. Az elmúlt nyolc évben, amióta az ura a temetőben pihent – Isten nyugosztalja –, és amióta az egyetlen lánya Új-Zélandra költözött a családjával, azóta biztosan nem. Nem volt kinek. Egy főre meg nem lehet káposztát készíteni. Az úgy nem lesz olyan. Meg amúgy is, meg volt elégedve a szociális konyhával. Az ebéd, amit mindennap kiszállítottak, rendre vacsorára is elegendő volt. Minek főzött volna. Most viszont muszáj volt.
A lista szépen gyarapodott, felkerült rá minden szükséges összetevő. Mértékegységekkel és hozzávetőleges költségvetéssel együtt.
– Nem lesztek olcsók – szólt oda a listán szereplőknek, de aztán megnyugtatta magát, hogy mégis érdemes lesz megvenni őket. A szent cél érdekében.
A piacon aztán kivárta a sort a drágábbik hentes előtt, akitől a jobbik húst várta. Lapockát vett, mert szerette, ha kicsit szaftosabb. Meg füstölt kolbászt is, az íze miatt. Eszébe jutott, hogy régen mennyit járt a lányával a piacra. Már a kofák megismerték a kicsi lányt, annyit beszélgetett velük. Meg persze mindig kiválogatta a legszebb, legjobb zöldségeket. Aztán a savanyú káposzták hordói mellett is sorban állt egy darabig, de legalább jutott idő végigkóstolni a lehetőségeket. Sok bennük a C-vitamin, mondta mindig a gyereknek. Végül olyan káposztafejeket választott, amelyeknek szép egyenletesek voltak a levelei. Meg egy nagyobbacska zacskó apró káposztát is a fazék aljára. Már csak a rizs és a fűszerek hiányoztak, de azt hazafelé a Lidlben is meg lehetett venni. Vajon Lidli van Új-Zélandon? Amíg ezen morfondírozott, meg is telt a gurulós szatyor.
Otthon Aranka néni kipakolta az asztalra a szerzeményeket. Felkötötte a kötényét, és előkereste a legnagyobb fazekat, majd nekilátott a munkának. A darált hús bekeverése után apró káposztalevelekbe csavarta a tölteléket. A kisebb darabokat szerette, az volt számára az ünnepi. Nagyobb töltelékeket bármikor ehet az ember, de ilyen kis csinosakat csak ünnepen. Ahogy a nagyanyja tanította neki, és ahogy ő is mutatta a lányának.
Persze a sok kis töltelék elkészítése nem volt könnyű feladat, így Aranka néni időnként meg-megállt a munkában. Két kör töltés között még egy régi fényképalbum is előkerült. Ahogy lapozgatta, rendre megsimogatta benne az esküvői képeket. Majd a kórházit, amikor először tartotta kezében a kislányát, és az utolsót is, amin még együtt volt a teljes család. Csak másnapra kellett elkészülni az étellel, volt idő bőven elidőzni egy-egy fotó felett. És még jót is tesz a dolognak, ha szépen összeérnek az ízek.
– Majd kora reggel alád gyújtok, te fazék, oszt majd szépen elpötyögsz magadnak délelőtt – egyeztette Aranka néni a fazékkal is a tervet.
Másnap a fazék szépen elpötyögött magának, a káposzták megfőttek. Amikor elkészültek, Aranka néni megkóstolt egy tölteléket. Pont olyan volt, mint régen. Végül kiporciózott huszonnégy adagot a konyhában felhalmozott szociális ebédes dobozokba, berakta őket a gurulós szatyorba, és elindult az ételosztásra. Idén ő is azok között az önkéntesek között volt, akik másoknak főzték az ételt.
A káposzták pedig mintha mosolyogva zötykölődtek volna az úton.
Ildikó, szívem és más történetek
címmel jelenik meg tavasszal a szerző novelláskötete, mely a szerző szavaival: „a derű és a komolyság, az abszurd és a valóság keveréke. Ötven plusz három történet arról, hogy az élet talán sosem olyan, mint amilyennek szántuk, de mégis éppen ezért szerethető.” A könyv a Litera-Túra Kiadó gondozásában lát napvilágot.
