Hallgattam a március 15-i ünnepségek beszédeit. Köztük Lázár János kijelentését, miszerint soha nem leszünk ukrán gyarmat, Szijjártó jóslatát, hogy Ukrajna soha, de soha nem lesz EU-tag. A tömeg, legalábbis a propaganda hatása alatt álló része lelkesen tapsolt. Pedig racionálisan gondolkodva elképzelhetetlen, hogy Ukrajna gyarmatosítóként lépjen föl, pláne, hogy egy EU tagállamot gyarmatosíthasson; az pedig, hogy mikor lesz EU-tag, aligha csupán egy magyar vétó függvénye.
Orbán beszédét szokás szerint uralta az EU szidalmazása. Végigkövetve azonban az elmúlt legalább tíz év retorikáját, fontos látni az ívet. Az EU kezdeti óvatos bírálata - „Brüsszel hibás politikát követ, hazánk saját utat jár” - mára odáig jutott, hogy a „birodalom az akaratát próbálja ránk kényszeríteni”, „elkobozza jogainkat, és erőszakkal terjeszti globalista célkitűzéseit”. Új, súlyosbító elemként pedig megjelent a Brüsszel-Berlin-Kijev geopolitikai tengely jelképe. Bevonta az ellenségek sorába az EU vezető hatalmát is, nem zavartatva magát a ténytől, hogy hazánk elsőszámú gazdasági partneréről van szó. Az EU nem csupán a nyugati liberális elit hatékonytalanul működő képviselőjeként, civilizációs és ideológiai ellenfélként került terítékre. Mára olyan geopolitikai ellenségként jelenítette meg, amellyel szemben szabadságharcot kell vívnunk.
Ez azonban csupán a felszín. Az áprilisi választás valós tétje, amiről a kormányzatiak, legalábbis nyilvánosan, nem beszélnek: Magyarország EU-tagsága. Ebben a pillanatban nem is tehetnek másként, hiszen a közvéleménykutatásokból jól látszik, hogy a lakosság több mint 70 százaléka az EU-tagság mellett áll. Ráadásul jogilag sem látszik olyan lehetőség, hogy országunkat kizárják az EU-ból.
A felszín alatti valóság ezzel szemben az, hogy ha a Fidesz nyeri a választást, nagy a valószínűsége, hogy Magyarország 2030-ban már nem EU-tagként rendezi meg a soron következő parlamenti voksolást.
A háború elhúzódása teljesen új helyzetet teremtett ugyanis. Orbán értékelése szerint súlyos nyomás nehezedik ránk a brüsszeliek oldaláról, hogy mi is pénzzel, fegyverrel és akár gyermekeink feláldozásával csatlakozzunk a háborúzni kívánók táborához. Ezzel viszont szintet léptünk: verbálisan a „háborúba lépés” küszöbére kerültünk. Nem mellékesen, most már egy alkalommal sem hangzott el az agresszió szó! A kormányzati kommunikációban két fél közé egyenlőségjel került! Sőt, Ukrajna szidalmazásával a hatalom nyíltan az agresszor oldalára állt.
Ebben a keretben az Európai Unió már nem szövetségesként, hanem erős kockázatként jelenik meg. Az uniós tagság már nem előny, hanem korlátozó, nemzetünkre veszélyes tényező.
Orbán retorikája már megágyazott ahhoz, hogy áprilisi győzelme esetén, az „új helyzetre” hivatkozva, „kényszeredetten, de logikusan” felvezesse az EU-ból történő kilépésünk szükségességét mint egyetlen lehetőséget a béke és stabilitás megőrzésére, a háborúzás elkerülésére. Nem is szólva arról a már megpendített esélyről, hogy 2030-at követően, figyelemmel a tervezett bővítésekre, Magyarország szerinte nettó befizetővé válhat.
A döntést megkönnyíti majd az EU tagállamok bizonyosan tovább növekvő akarata az EU egységének megőrzésére és a közös cselekvésre, illetve az ezzel szembenállók kiszorítására. A kérdés a 2028-2034. évi EU-költségvetés kapcsán, vagyis legkésőbb 2027-ben válhat időszerűvé. Akkorra ugyanis teljesen világos lesz, hogy az EU tagállamok nem hagyják magukat Orbántól megzsarolni, és legkésőbb addigra megtalálják a módját, hogy a közös cselekvést gátló botot kivegyék a küllők közül. Könnyen hasonló helyzet állhat majd elő, mint a Fidesz néppárti frakcióból történt 2021. évi „önként-kényszerítve” kiválása során. A NER-logika tizenötéves történelmét követve aligha tévedés, hogy ezek a kérdések már a „boszorkánykonyha” asztalán hevernek, és csupán a tálalásra várnak.
Legyünk azonban optimisták, és bízzunk benne, hogy ez nem következik be. Mégis, hiba lenne egy ilyen forgatókönyvvel és következményeivel nem számolni. Látnunk kell, a legsúlyosabb következmény nem az, ha nemzetünket megfosztják számos EU-tagsággal járó előnytől, mint a szabad mozgás, munkavállalás, uniós források stb., hanem az, hogy akkor szinte automatikusan odacsapódunk, pontosabban odaláncolódunk Oroszországhoz és Kínához. Ezzel történelmünkben egy új korszak veheti kezdetét.
A kampányolás során az ellenzék erkölcsi felelőssége, sőt kötelessége, hogy legalább a hajrában leplezze a hamis kormányzati retorikát: a választás tétje nem a háború. A tét áprilisban valójában az EU-tagságunk jövője és az, hogy az újfent a keleti partok felé sodródó magyar komp képes-e még irányt váltani, vagy belátható időn belül le is horgonyoz ott.
A szerző nyugalmazott diplomata.