Az Magyar Nemzeti Bank (MNB) székházának felújítását eredetileg 55 milliárd forintra tervezték, a beruházás végül 105 milliárd forintba került, s olyan tételek szerepeltek a 444 által erről kiperelt listán, mint a 30 millió forintos vizesblokk, benne az elhíresült "aranyvécé". Ám ez a történet nem csupán a túlárazásról vagy az értelmetlen luxusról szól. Az elmúlt években a szemünk előtt zajlott, ahogyan a közpénz és a közérdek közötti kapcsolat végzetesen meglazult, ahogyan a Matolcsy György érában a jegybank fokozatosan vált a közpénz kreatív újraértelmezésének színterévé.
Mindez egy olyan intézményben, amely a világon mindenütt a pénzügyi stabilitás őrzője, a józanság és a megbízhatóság példaképe. Ehhez képest a magyar jegybank az alapítványokon keresztüli lopás, az ingatlan-, és műkincsbiznisz valamint a luxizás központja lett. Mintha a valósággal párhuzamos univerzumban működött volna, ahol a presztízsprojektek fontosabbak, mint a hitelesség, és ahol a döntéshozók egyáltalán nem érezték, hogy minden elköltött forintnak súlya van.
És még csak nem is az az igazi kérdés, hogy mennyibe kerül mindez nekünk, adófizetőknek, hanem hogy miként alakulhatott ki az a kultúra, ahol ez egyáltalán megtörténhet. Hol vannak a fékek? Hol van az ellenőrzés? És hol van a felelősség? Miért nincs igazi nyomozás a közpénzek után, miért nincs elszámoltatás és következmény? És az is baj, hogy az új jegybanki vezetésben, élén Varga Mihállyal, láthatóan nincs igazi szándék a feltárásra, a Magyar Nemzeti Bank hitelességének visszaállítására. Ha pedig ez így marad, akkor nem a múlt egy szégyenteljes szakaszának lezárása, hanem egy szégyenteljes gyakorlat legitimálása valósul meg. És ebben a történetben az aranyvécének a milliárdokat érő ajtóknak, a kiszervezett közpénznek és mindennek helye van, ami Matolcsy György nevéhez kötődik. Oszt', jó napot!