Majdnem úgy kezdtem, hogy megdöbbentett Lackfi János elismerése, a sokak által áhított Kossuth-díj nyomán felcsapó gyűlölethullám. Bár talán pontosabb volna frusztrációt írni. Aminek persze van is alapja: hiszen hiába stimmel formailag a dolog, miszerint az édesanyja nem volt ott, amikor a döntést meghozták, tehát papíron nem áll meg az összeférhetetlenség, mégsem lehet az egészről levakarni Mezey Katalin nagyra nőtt árnyékát. Hiszen a korábbi években az ő szava számított, hogy az egyenlők között kik lehetnek az egyenlőbbek az irodalom térfelén, a hűségesek mellett mikor jut pár morzsa azoknak, akik szintén vagy valóban megérdemelnék az elismerést, de nem tartoznak látványosan a NER táborához. Kívülállók, így gyanúsak. Nem csoda, ha az egésztől még az anya-fiú szál ellenére is felfordult a semleges olvasó gyomra, és úgy volt vele, hogy itt már nem szabad komolyan venni semmit.
Szomorú, hogy néhányan azt gondolhatták, hogy ez az utolsó alkalom, hogy Lackfi megkaphatja a rangos elismerést, mert idén már nem a Fidesznek áll a zászló. Szomorú, hogy ebben van is némi igazság, hiszen könnyen lehet, hogy a következő döntnököket is a frusztráció, a revans érzete mozgatja majd, és juszt sem adnak díjat a gyűlölt Mezey fiának. Szomorú, hogy Lackfi messze nem érdemtelenül jutott az elismeréshez, hiszen szerteágazó életművét még azoknak sem lenne szabad lesöpörniük az asztalról, akik most fröcsögnek, mégis megteszik. Szomorú, hogy sem Mezeyben, sem Lackfiban nem volt annyi, hogy emelt fővel, de díj nélkül jöjjenek ki ebből a helyzetből, mert ez még visszaadott volna némi méltóságot ennek az elismerésnek, amiről minden hasonló lekopott. Szomorú, hogy ezen leginkább az irodalom veszít, hiszen nem tudunk felhőtlenül örülni Visky András vagy Háy János elismeréseinek, pedig az ő életművük megítélése tényleg vitán felül áll. És főként az szomorú, hogy mindez oly mértékben kompromittálta az állami díjakat, hogy ebből frusztráció, düh és bosszúvágy nélkül szinte képtelenség kiverekednie magát még a legjobb szándékú irodalmárnak is. Pedig életművek elismeréséhez, véli a naiv olvasó bennem, pont ezeket kellene leginkább mellőzni. De ki nem gyanús itt ma már a másik szemében? Kiről hisszük el, hogy tényleg a saját értékítéletében bízik és nem a politikának próbál így-úgy megfelelni?
Olvassunk inkább. Ennél okosabb nem jut az eszembe, ezt tudom mondani azoknak, akik az igazság nevében ontják az epét mindkét oldalon. Olvassunk Lackfit és Viskyt, Parti Nagyot és Kun Árpádot, és még véletlenül se törődjünk azzal, hogy a hűségskálán kit hova sorolnak be az irodalmat voltaképpen végig lenéző döntnökök. Nem a mi dolgunk. Szerencsére a művek élvezetét nem gátolják sem a méltánytalanul kiosztott, sem az igazságtalanul elmaradt díjak. És persze kívánunk minden alkotónak elég erőt és tartást egyfelől a szégyen, másfelől a mellőzöttség elviseléséhez. Ezt a világot jól meg lehet írni, csak olykor épp rettentő nehéz megélni. Fájó kompromisszumok nélkül. És néha nem könnyű eldönteni, hogy melyikhez ragaszkodjunk.