Az éppen zajló választási kampányban sokszor hangzik el az, hogy 2026. április 12-én rendszert kell váltani. Ez természetesen stimmel. A nagy gond azzal van, hogy 1990 után 2026-ban ismét oda jutott el Magyarország, hogy rendszert kell váltani, tehát ki lehet mondani, hogy Magyarország nagyjából elvesztegetett 36 évet.
A magyar társadalom 1990-ben leszállt egy lóról, mert megtapasztalta, hogy milyen. 2010-ben aztán megszületett egy kis csikó, elkezdett cseperedni, és a társadalom felült a hátára, annak ellenére, hogy az idő előrehaladtával látta-tapasztalta: nagyon hasonlít arra a lóra, amelyről 1990-ben leszállt. Most pedig ismét azt kell mondani: Anyám, én nem ilyen lovat akartam.
Ami még elgondolkodtatóbb, az az, hogy igen sok hasonlóság van a két rendszer között. Egyrészt egy uralkodó, szűk hatalmi „elitet”, másrészt ismételten egyfajta kádári rendszert kell leváltani, csak „magyar kapitalista rendszerbe” átcsomagolva (pl. félfeudális, részben kézivezérelt, munka- és nem tudásalapú). Annak ellenére, hogy mind a belföldi, mind a nemzetközi gazdasági körülmények kedvezőek voltak 2010-2022 között, jöttek az uniós források, és az állam is két kézzel öntötte a pénzt a gazdaságba, ha kellett, ha nem.
Zsiday Viktor a minap párhuzamot vont az Orbán-kormány választási sikerei és a reálbérnövekedés között. Ez is nagyon szemléletesen mutat rá a magyar néplélekre: ha a pénztárcámban nagyjából rend van, akkor minden más kb. nem számít. Pedig tűpontosan tudja mindenki, hogy a „zseton” csak egy – bár nem elhanyagolható – része annak, hogy egy ország milyen; mégis, a mentális, erkölcsi és morális szempontok valahogy mégsem számítanak akkor, amikor négy évente az X-et valahová oda kell húzni.
Eltelt 36 év, és a magyar társadalom még mindig nem tanulta és értette meg, hogy miért fontos a demokrácia, miért fontos a jogállamiság, a kiszámíthatóság, a tervezhetőség, a fékek és ellensúlyok jól kitalált és működő rendszere.
Joggal háborodnak fel nagyon sokan azon a sok mocskos dolgon, ami az Orbán-kormányok regnálása alatt történt, de az már valahogy nincs meg, hogy ezek döntő többsége pont azért valósulhatott meg, mert ezeket a fontos szempontokat kiiktatták vagy igen erősen visszaszorították.
Ebből pedig azt következik véleményem szerint, hogy nagyjából a nulláról kell kezdeni megint az egészet. Mert amilyen állapotban most van a magyar társadalom, a gondolkodás, a közös dolgokhoz való hozzáállás (és a mentális és fizikai egészség), arra bizony semmit sem lehet alapozni.
Gondoljunk csak bele abba, hogy azok közül, akik 1990-ben már szavazhattak a rendszerváltásra, nagyon sokan még mindig élnek - és közülük számosan ismét egy rendszerváltásra fognak szavazni. Adódik a kérdés: vajon mi történt e két időpont között? A válasz az, hogy szinte semmi előremutató, és csak nyomokban fedezhető fel valamiféle előrelépés. Természetesen ehhez bőszen hozzájárult az összes kormány tevékenysége, de ez nem történhetett volna meg, ha a társadalom nem asszisztált volna hozzá, és nem kacsintott volna össze a hatalommal, különösen az utóbbi 16 évben.
Semmiféle tudatos, a társadalom által is megkövetelt társadalomépítés nem zajlott, mert a közösség nem is tartott ilyesmire igényt. Ilyenkor az történik, hogy a megválasztott hatalom megérzi: nem kell nagy energiát fektetni ebbe az egészbe, elég, ha van kenyér meg cirkusz, ezzel biztosíthatja magának a hatalmat. (Ebben láthatólag soha nem lesz változás az emberiség történetében.)
Akkor lehet jól és tudatosan építkezni, ha megvannak azok az alapok, azok a nemzeti minimumok, amelyekhez egy társadalom minden körülmények között ragaszkodik és ha a politika bármely szereplője elkezdené megbontani ezeket, akkor a társadalom rácsap a kezére, nem egyszer, hanem mindig (ez a civil kurázsi). Ami az elmúlt tizenhat évben zajlott, az egy Big Brother show volt, ahol négyévente rendeztek egy kiszavazós műsort (ezt hívták országgyűlési választásnak), a közönség pedig popcornnal és kólával a kezében nézte a fotelból. Ennél sokkal komolyabban és intenzívebben kell foglalkozni a közös dolgokkal, csak akkor lehet eredményeket elérni.
Ezért lesz borzasztó nehéz feladata egy remélhetőleg megalakuló Tisza-kormánynak. A nem anyagi dolgokat (szolidaritás, mentalitás, morál, erkölcs, empátia stb.) kell elkezdenie rendbe tenni, mert nagyon sok dolog nem azon áll vagy bukik elsődlegesen, hogy pénzbe kerül-e avagy nem.
Ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy személyes tapasztalatot. Egy autós – nem szándékosan – elállta az utat, így nekem gyalogosan, a járdáról lelépve hátulról meg kellett kerülnöm az autóját. Nyugodtan mentem tovább, majd mintegy húsz másodperccel később megállt mellettem a sofőr (mint kiderült, egy 55-60 körüli hölgy), leengedte az ablakot és ELNÉZÉST kért, amiért nem tudott elengedni. Helyszín: Ausztria, Kismarton (Eisenstadt) - természetesen.
Február 27-én részt vettem Orbán Anita bécsi rendezvényén. Kíváncsi voltam az eseményre és az ott megjelenőkre. A rendezvény egy kellemes és értelemszerűen optimista hangulatú, beszélgetős kampányrendezvény volt a maga kisebb-nagyobb problémáival együtt. Nekem is volt szerencsém pár mondatot váltani Orbán Anitával mint azon kevesek egyike, akik már csak egykori magyar állampolgárként jelentek meg ott. (Összességében több mint tíz éve élek és dolgozom Ausztriában, és másfél éve vagyok állampolgár.) Egy nagyon kedves, hazaszerető hölgyet ismertem meg benne, aki amikor arra buzdította a jelenlévőket, hogy ha tehetik, térjenek haza, mert az országnak szüksége van a tudásukra és a tapasztalatukra, akkor bizony elsírta magát. (Elmondása szerint ilyenkor mindig elérzékenyül.) Ez nem megrendezett színházi jelenet volt, hanem egy őszinte pillanat.
Egyértelmű volt, hogy azok a résztvevők, akikkel beszélgettem
nem fognak visszatérni Magyarországra. Egyszerűen azért nem, mert az bőven nem elég, hogy jön egy új kormány,
amely persze nyilvánvalóan csak jobb lehet, mint az Orbán-kormányok voltak. A nulláról kell elkezdeni az építkezést, és fel kell építeni többek között a BIZALMAT is. Legyen szó a kormányról – melynek vissza kellene térnie legfőbb feladatához, a SZOLGÁLATHOZ -, vagy pl. az ügyészségről, rendőrségről, bíróságról. Ezeket a szervezeteket hagyni kell újra dolgozni, másképp fogalmazva: el a kezekkel tőlük. Ezek a szervezetek pedig a jövőben ne hódoljanak be semmiféle hatalmi kérésnek, mint ahogy az elmúlt másfél évtizedben sajnos megtették, és hagyták magukat bedarálni. Legyenek erősek és tanúsítsanak ellenállást, ha politikai beavatkozást tapasztalnak.
Nos, a bizalom az, aminek a felépítése, kiérdemlése és megtartása nem egy-két évet vesz igénybe. Egy normálisan működő ország alapjainak lerakása nem sprint, hanem bizony maratonfutás. Sokáig tart, rengeteg munka, szilárd meggyőződés, kitartás és türelem kell hozzá.
Megítélésem szerint ha Magyarország nem lesz képes a következő 25-30 évben – a fizikából kölcsönzött hasonlattal – egyenes vonalú egyenleges mozgásra e tekintetben, akkor most hiába nyer a Tisza. Ha ez a folyamat elindul is, lesznek is rövid távon látható jelei, attól még nagyon messze lesz a vége. Én már nem fogok visszatérni Magyarországra, mert a – remélhetőleg – pozitív végeredményt koromnál fogva valószínűleg meg sem fogom érni (ha a minimum 25 évet veszem figyelembe), viszont majd csak onnantól kezdve lehet azt mondani, hogy Magyarországból normális ország lett.
Ehhez generációkon átnyúló töretlen, szerves fejlődésre van szükség, másképp nincs értelme és nem is fog menni. Ausztria sem tíz év alatt jutott el oda, ahová. Magyarország megkapta az esélyt 1990-ben, hogy elinduljon a nyugati úton, de nem élt vele, és most ismét a Kelet kapujában áll. Nem volna szabad még egyszer belépnie rajta.
Mint már kívülálló, nagyon szurkolok annak, hogy sikerüljön a kormány- és rendszerváltás. Egy 36 éves tévút még egyszer nem fér bele. Pesszimizmus azért bőven van bennem, látva a rendszerváltás óta eltelt időt. Egy régi mondást szeretnék idézni zárásként: „Tiéd az ország, magadnak építed!”.
A szerző közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.