Alig pár oldalas cikkről van szó, nem éri meg a külön elemzést. Remek apropó viszont arra, hogy Szűcs Jenő munkásságának és emlékezetének néhány sajátosságára felhívjam a figyelmet. Hanák Péter dolgozata ugyanis jól példázza a magyar történetírás és közvélekedés jelentős részének (a mainstreamnek?) szakmai szemmel nézve zavarba ejtő viszonyulását Szűcs Jenőhöz. Kicsit bizonytalan vagyok a megfogalmazásban, mert Hanák Péter olyan meghökkentő nagyvonalúsággal kezeli témáját, hogy a szakma egészére vagy jó részére igaztalan lenne ez a hasonlítás. Hanák esetében azonban nem annyira váratlan, hiszen általánosságban is elmondható róla, hogy néha hajlamos volt a vágyait, reményeit, ideáljait készpénznek venni és szinte tényként kezelni. Különösen „Közép-Európa” esetében. Munkásságának jelentős része „Közép-Európa” (valójában a Monarchia) körül forgott, e téren alkotott maradandót és a Közép-Európainak elnevezett egyetemen alapította meg történeti tanszékét.
Ez, persze, még nem lenne baj. A baj, az, amilyen konklúzióra jut Hanák „Az imaginárius régió valósága. Emlékezés Szűcs Jenőre” című írásában utóbbi „Vázlat Európa három történeti régiójáról” című nagyesszéje kapcsán: „Mit mond a történelem hosszú távú, szabályszerű változásainak vizsgálata? Szűcs most idézett tanulmánya nemcsak Közép-Európa történeti létét bizonyítja, hanem azt is, hogy a nyugati modelltől való fő eltérése éppen az »alulról építkező társadalom« gyengeségében mutatkozott meg.” Én nem tudom, mit mond a történelem hosszú távú, szabályszerű változásainak vizsgálata, de hogy Szűcs Jenő írása nem bizonyítja Közép-Európa történeti létét, azt mondom. Mindjárt kitérek erre, de addig is szögezzük le, hogy Hanák ezzel politikailag határolja el magát a közelmúltjáig marxistának számító kollégáitól: „A kétrégiós koncepció – akarva-akaratlan – Európa ellenséges blokkokra osztottságát támasztotta alá páncélba öltöztetett történeti érvekkel, a háromrégiós álláspont viszont alapvető szemléleti támpont volt mindazoknak, akik nem akartak beilleszkedni, már csak az eltérő történeti hagyomány okán sem, a szovjet típusú szocializmus lágerébe. A nonkonformista értelmiség számára Szűcs tanulmánya védhetővé szélesítette azt a talpalatnyi földet, amelyen lábukat a kommunista ideológia hegemóniájával szemben megvetették. És ez a szerep ma, öt évvel az újabb felszabadulás után sem vesztette el időszerűségét.” Itt konkrétan Berend T. Ivántól, és mindjárt meglátjuk, szövegszerűen magától Szűcs Jenőtől határolódik el a szerző, hogy egykori sztálinista önmagát pátosztól eltelve kommunizmus-ellenessé stilizálhassa.
Szűcs Jenő „Vázlata” egész különös módon szinte bestsellerré vált a szélesebb értelmiségi körökben, miután először megjelent 1981-ben a Történelmi Szemlében. Fiatal tanársegédként – és utána évtizedekig – én is feladtam minden év eleji bevezető szemináriumomon kötelező olvasmánynak. Eleinte nagy nehezen bár, de megbirkóztak vele a hallgatók, később már alig, aztán már fel se adtam. A szöveg ugyanis tanulmánynak is igen nehéz, nemhogy esszének. Kiváló kollégája, majd utóda, Engel Pál nem véletlenül nevezte „modorosnak” Szűcs Jenő ezen korszakának nyelvezetét: „elnehezült, mondanivalóját egyre szívesebben öltöztette bonyolult felépítésű, idegen szavakkal túlterhelt mondatokba.” (Holmi, 1993, 836. o.)
Szerkesztői tapasztalatom szerint, ha valaki tud írni, annak akkor nagyon bonyolult a mondatfűzése, ha bizonytalan és nincs teljesen megelégedve azzal, amit ír, és/vagy rejtett (elrejtendő) mondanivalója van. Ilyenkor a kifejtése a kelleténél homályosabbá és sokolvasatúvá válik, önvédelemből nyitva hagyva a különféle interpretációk lehetőségét.
Mással nem tudom magyarázni, mint ezzel, hogy annyi kollégám olvasta ki – és itt válik Hanák esete szimptomatikussá – Szűcs Jenő írásából a Közép-Európa fogalom legitimitását, mi több, kanonikus voltát. Sőt. Amikor az immár 91 éve – tehát 1945 előttről – létező budapesti Kelet-Európa Története Tanszéket összevonták a Történeti Ruszisztikai Tanszékkel, akkor mi magunk sem tudtuk megvédeni (a nevét). Lett belőle, nagy viták után, a konjunktúrának engedve egy nyelvtani és szakmai szörnyszülött: „Kelet-, Közép-Európa Története és Történeti Ruszisztikai Tanszék”.
Holott a terjedelmes műben mindössze kétszer, és akkor is idézőjelben fordul elő ez a szókapcsolat („Közép-Európa”), Szűcs Jenő mindvégig a Közép-Kelet-Európa (és egy-két esetben, szinonimaként, a Kelet-Közép-Európa) fogalmat használja. Persze, Szűcs előnyben van Hanákkal, vagy pláne a jelenkorosokkal szemben, mert ő nem XIX. vagy XX. századi szemmel, hanem a kezdetektől tekint régiónkra. Az itt élő, később jövő népek államalakulatokba, társadalomba szerveződése a még keletebbre lévő keleti szlávokkal hasonló időben, hasonló módon történt, ezért okkal tekintette egységesnek a múlt ezredforduló táján Europa Orientalist. Régiónk tehát a genezisét tekintve nem Európa közepén, hanem annak a keleti részén alakult. Nehéz lett volna ezért Közép-Európának nézni és nevezni. Ráadásul, ha előretekintünk, a XVI–XVII. században e tájékon végbement refeudalizációs fordulatra, akkor ismét az Elba folyó vágja ketté Európát, hogy szinte leképezze az 1945-ös változást. A pontos beszéd végett itt helyénvaló Szűcs Jenőt részletesebben is idézni (és hozzátenni azt, amit ő már nem érhetett meg, hogy tudniillik az Európai Unióban belül szintúgy kialakult a „mag” és „periféria” e kettőssége):
„Az éles gazdaság- és társadalomszerkezeti demarkációs vonal, mely Európát mintegy 1500 után kettészelte, a túlnyomóan tágasabb keleti félt jelölve ki a »második jobbágyság« területéül, megdöbbentő pontossággal ama bizonyos 800 körüli Elba-Lajta határ nyomvonalában reprodukálódott. Mi több, újabb csaknem félévezred múltán, napjainkban, szinte pontosan megint e határvonal mentén (csupán csak Thüringiánál némi ingadozással) oszlik meg Európa minden korábbinál végletesebben két »táborra«. Mintha csak Sztálin, Churchill és Roosevelt gondosan tanulmányozták volna a Nagy Károly-kori statusquót a császár halálának 1130. évfordulóján.” (Történelmi Szemle, 1981, 315. o.)
Nem véletlenül lett tehát a marxista történetírásban meghatározó a „Kelet-Európa” fogalom használata, s hogy ennek nem egyszerűen csak politikai oka volt, azt már rég kimutatták a historiográfiai kutatások. A rendszerváltás idején az is természetesnek számított azonban, hogy amiként a régiótól magától, úgy az elnevezéstől is igyekezett megszabadulni a rendszerváltó politika, értelmiség, történetírás. E neofita buzgalom röpítette fel a Közép-Európa fogalmat ismét, a legkevésbé sem zavartatva magát attól, hogy az eredetileg a bismarcki Németország találmánya volt, s a német birodalmi, majd tengelyhatalmi törekvéseket volt hivatott szolgálni.
A Közép-Kelet-Európa (vagy helyette a Kelet-Közép-Európa) fogalom bevezetése, amely nem Szűcs Jenő nevéhez fűződik, de nálunk ő érvelt a legrendszerszerűbben mellette, s végül ő fogadtatta el széleskörűen, végül is egy ravasz szemantikai trükk, amely mellett komoly történeti meggondolások vannak. Szűcs maga is bizonytalan volt, hogy a kettő közül melyiket használja, mert az angolszász irodalomban az utóbbi volt az elterjedt, ő végül jó érzékkel mégis az előbbit választotta. Ha ugyanis a szavak jelentenek valamit és a magyar nyelv szabályait komolyan vesszük, akkor a „Kelet-Közép-Európa” Közép-Európa keleti részét jelenti, amely kb. a mai Magyarországot, Kelet-Szlovákiát, Morvaországot és Dél-Lengyelországot foglalná magában. A „Közép-Kelet-Európában” már több a ráció – tartalmilag is és nyelvtanilag is. Földrajzilag ugyan a Homel–Csernyihiv–Brjanszk háromszög lenne a központja, de történetileg azt hivatott jelezni, hogy van egy egységes Kelet-Európa és annak van egy középső része. Idetartozik a teljes történelmi Magyarország, Lengyelország és a cseh területek. Ebből a logikából az következne, hogy ezek után bevezethetnék (Niederhauser Emil ezt megtette) a „Nyugat-Kelet-Európa” fogalmat is, így a mai Németország bizonyos területeit, Ausztriát és akár Szlovéniát is el lehetne helyezni a történeti Kelet-Európa fogalomban. Szűcs Jenő nem ment el idáig, ő olyképpen oldotta meg ezt a feladatot, hogy nyomatékosan hangsúlyozta, koncepciója alapjává tette azt a tézist, hogy ez a Nyugat és Oroszország közötti régió kvázi állandó ingamozgásban volt (és van), területileg változott és hol egyikhez, hol másikhoz került közelebb a történelemben, de a XIII. század elejétől kezdve Oroszország fejlődésétől határozottan elkülönült. Amíg a „Kelet-Közép-Európa” fogalom használata az Orosz Birodalmat kizárja régiónkból, addig a „Közép-Kelet-Európa” megengedi a tágabb, de közös történeti-földrajzi térségbe való besorolását.
Hosszan idézhetnénk most Szűcs Jenőtől, én ehelyett szövegének ismételt és tüzetes olvasását ajánlom – már csak hely szűkében is. Ha a Kelet-Európa fogalmának szentelt óra utáni foglalkozás elején megkérdeztem hallgatóimat, hogy mi volt számukra a kulcsmondat Szűcs esszéjében, akkor mindig ezt szerettem (volna) visszahallani: „Az átfordulást a geográfiai Kelet-Európa nyugati pereméről a strukturális értelemben vett Nyugat-Európa keleti peremévé mindenekelőtt a fejlődés sajátosan összevont gyorsasága jellemzi.” (333. o.) Sok ilyen, szinte aforisztikus gondolat van még természetesen a „Vázlatban”, de ez érzékletesen mutatja, hogy ugyan mindig egy helyben maradtunk, régiónk strukturális értelemben mégis képes volt esetenként kimozdulni kelet-európaiságából és ezáltal saját fejlődési pályára állni.
Később többször kiadták még Szűcs Jenőnek ezt a művét, majd 1986-ban egy kis füzetet is, amely az MTA Történettudományi Intézetében lefolytatott vita anyagát tartalmazta. A vita természetéből fakadóan itt Szűcs röviden, de sarkosabban fogalmazva elismételte korábbi téziseit, kiemelten foglalkozva az orosz sajátosságokkal. A lényeg az általa feltett és megválaszolt kérdésben rejlik: „Mi az értelme tehát a »Kelet-Európa« fogalomnak a kezdeteknél…? Ha a genezist tekintjük, nem vonható kétségbe annak az egész térségnek belső rokonsága, mely az említett eredeti antik-barbár szimbiózistól (nagyjából a felbomló Karoling birodalom határaitól) keletre esett.” (Szűcs Jenő–Hanák Péter: Európa régiói a történelemben, 1986. 6. o.) A vitában Ránki György drasztikus egyszerűséggel fogalmazta meg a diszkusszió tétjét. (Érdekes módon, hét évvel korábban, amikor a Kritika című lapban interjút készítettünk vele Dérczy Péter barátommal a Kelet-Európa-fogalomról, a válasz kitérő volt.) Így fogalmazott: „A vita örökké visszatérő kérdése, hogy régiónkat minek fogjuk fel: Kelet-Európa nyugati, vagy Nyugat-Európa keleti részének, vagy éppen egy teljesen önálló zónának. A válaszban játéklehetőség is rejlik, s különösen a választ adó politikai felfogása.” (i. m., 26. o.)
Szűcs Jenő koncepciójában én speciel semmi játékosságot nem látok, sőt direkt politikai felfogására sem találok utalást. Ő nem állt be a neofiták közé és nem fedezte fel ismét Közép-Európát. Ám azt sem mondhatjuk, hogy a politikailag szintén lejáratott Kelet-Európa fogalom csapdájában maradt volna. Az 1980-as évek első felében világosan érvelt régiónk nyugatias vonásai, egyszersmind kelet-európai gyökerei mellett.
Mivel a „Vázlat” eredetileg a Bibó-emlékkönyvbe készült, annak hányattatásai, legendája és homálya nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a mű bizonyos értelemben önálló életre kelt és fogantatásától kezdve ott lebegett körülötte az ellenállás aurája. Ilyenje ugyanis nem volt az őt megelőző, szintén releváns Kelet-Európa-koncepcióknak (Váczy Péter, Niederhauser Emil, Perényi József, Makkai László). Nem véletlenül tettek végső soron sikertelen kísérletet a reformszocialisták arra, hogy az 1980-as évek második felében hirtelen támadt értelmiségi népszerűségét kihasználva, bevonják őt játszmáikba.
Szűcs Jenő baloldali indíttatása és elkötelezettsége ugyanis nyilvánvaló volt. Már 17 éves korában belépett a pártba, kommunistának és marxista történésznek vallotta magát. Később ez változott, de se ifjúkori értékeit, se marxista történetfelfogását nem tagadta meg, nem adta fel. Korai, tragikus halála (1988) után a rendszerváltás izgalmában az új pozíciókat és identitást kereső történetírás megpróbálta őt valamiféle rendszerváltó szentséggel felruházni, saját előképének tekinteni. Bizonyos tekintetben okkal, joggal, hiszen Szűcs szabadgondolkodó volt. Ám marxista, ami nem felelt meg a kanonizálási feltételeknek. Ezért kétségbe vonták marxizmusát. Számomra ismert a recept, ugyanis kicsiben kb. ezt tették velem is reformhívő orosz kollégáim az 1990-es években, amikor én még mindig marxista történészként határoztam meg magam Úgy gondolták, hogy annyira különbözött működésem a szovjet mainstream történetírástól, hogy az már nem is lehetett marxista. A félreértés abban rejlett, hogy ők marxizmuson a létező szocializmus hivatalos „marxizmusát”, az „állammarxizmust” értették. Valami ilyesmi történt Szűcs Jenővel is, ahogy Krausz Tamás elemezte Gyáni Gábor kapcsán ezt a felfogást. (Jól nyomon követhető ez a Krausz–Gyáni vitában az Eszmélet 2012-es 94–95. számban.)
Ha nem azonosítjuk azonban a marxista történetfelfogást a dogmatikus történetírással, akkor már kissé nehezebb a historiográfus dolga. Kosáry Domokos már 1970-ben „exportképesnek” tartotta a magyar marxista történettudományt, az 1980-as évek mértékadó, akadémiai történetírása aztán már végképp nem volt dogmatikus. Megszokásból – jobb híján – ugyan marxistának kellett továbbra is címkézni, de ez a korabeli, vagy közel korabeli nyugati történetírás eredményeit is beépítette, ezért inkább eklektikusnak nevezném, amely nem adott fel mindent abból, ami bevált, nem tanult új nyelvet, ha a régivel is adekvátan ki tudta fejezni magát. Szűcs Jenő például még utolsó művében, Az utolsó Árpádokban is a feudalizmus fogalommal operál, a Vázlatban nem átall Marxra és Engelsre hivatkozni, második jobbágyságról beszél, nyugati marxista szerzőket idéz és épít be koncepciójába.
Elég ez ahhoz, hogy valakit marxista történésznek nevezzünk? Ennél kevesebbért is megkaphatta valaki a billogot, amint gyakran a több is kevés volt azt kiérdemelni. Itt nem tudom elvégezni, legfeljebb sürgetni azt az elméleti, filológiai, historiográfiai munkát, amely rendet vág az egy izmust sok izmusra váltó történetírásunk marxtalanított szellemi burjánzásában és feltárja előbbiben az utóbbiak forrásvidékét. Továbbá az okokat és érdekeket, amelyek mentén az egykori tanítványok megszüntetve nem őrizték meg a tanultakat. Csupán arra a megjegyzésre szorítkozom, hogy Szűcs Jenő a maga munkásságában hamar szétfeszítette a vulgármarxista történelemfelfogás kereteit, élete java részében marxista módszerrel és terminológiával dolgozott és azt soha nem vonta vissza, legfeljebb ki- és talán túltágította annak hagyományos határait. Ennek voltaképpen nem mond ellent Gyurgyák János sem, amikor azt írja, hogy „A marxi életműnek, azaz a gazdasági-társadalmi mélystruktúrák jelentőségének hangsúlyozását illetően továbbra is volt hatása Szűcsre, de a korabeli marxizmusnak alig.” (168 Óra, 2018. nov. 1.)
Az intellektuális harc Szűcs Jenőért nekem kissé túldimenzionáltnak tetszik. Nagy szükség lenne már egy monografikus tanulmányra, de akár egy monográfiára is, amely nem a panegirisz műfajában (Klaniczay Gábor megfogalmazása), de nem is a munkáinak befejezetlenségére fókuszálva ír róla, és kisajátítani sem akarja a maga történelem-, netán politikafelfogásának. Kicsit félelmetes, ahogy történész héroszt csináltak belőle halála után. Pedig ő is csak egy – gyarló – ember volt. A tökéletesség megszállottja, majd rabja. A legalaposabb, legmélyebb, legszéleskörűbb ismeretek birtokosa, aki nehezen élte meg saját erői és lehetőségei korlátosságát. Minden nagy intellektuális építményét az alapoknál kezdte, egyszerre akart lenni építőművész, pallér, kőműves és ács. A várakból így olykor légvárak épültek, amelyek mégis nemzedékeket inspiráló nagy művekké nemesültek. Az a sors csele, hogy a par excellence, vagy nagybetűs történész hírnevét végső soron nagy hatású esszéinek köszönhette.
Én valamikor a hetvenes évek elején, egyetemistaként találkoztam „A nemzet historikuma és a történetszemlélet nemzeti látószöge” (1970) című nagyesszéjével. Biztos alapokra fektette addigi sanda gyanúimat a nacionalista történetírásokat illetően. Aztán már „felnőtt” történészként is össze kellett, hogy találkozzak egy tanulmány erejéig néhány művével a „középkori nemzet” kapcsán. Ezek is roppant bonyolult szövésű szövegek voltak, megannyi elágazással, oda- és visszautalással, egyetemes történeti párhuzammal, sziszifuszi erőfeszítések az elméleti-, módszertani újításra az elsődleges források prokrusztészi ágyában. Meg kell mondjam, hogy a kérdés historiográfiájában számomra Kristó Gyula organikus szemlélete befogadhatóbb volt Szűcs Jenő modern nemzetfogalmánál.
A legeslegjobban természetesen a fentiekben már bőven tárgyalt Kelet-Európa-koncepció izgatott, már csak „hivatalból” is. Gyóni Gábor kollégám ugyan tett néhány jogos kritikai megjegyzést a „Vázlat” orosz vonatkozású részeiről, ám mégis meg kell mondjam, hogy Szűcs Jenő jó érzékkel válogatott a kérdés irodalmából. S általában is, jól tudok azonosulni ezzel a művel, miközben látom a historiográfiai előzményeit is, amelyekről alig esik szó, vagy ismeretlenek az értelmiségi közbeszédben. Ki hallott már például Perényi Józsefről, aki pedig 23 éven át, 1957 és 1980 között vezette az ELTE Kelet-Európa Története Tanszékét? Pedig, túl azon, hogy nagy tanulmányt is írt a Kelet-Európa fogalomról 1972-ben, arra is alkalmas volt, hogy jópofán érzékeltesse a probléma mibenlétét egy 1979-es interjúban: „Én például meg szoktam kérdezni hallgatóimat az első órán. Önök szerint Magyarország Európa melyik részén fekszik? Általában hallgatóim 95 százaléka úgy felel, hogy Közép-Európában. Ugyanerre a kérdésre Strasbourgban 100 százalékosan azt mondták, hogy Kelet-Európában. Vajon mi az oka ennek a nézetkülönbségnek? Nálunk beivódott az emberekbe ez a Közép-Európa fogalom és úgy látszik, hogy értékítélet is tapad hozzá. Egy nép van csak Európában, amely szívesen vállalja és mindig is azt mondta, hogy ő Kelet-Európában van: ez az orosz. Ott is értékítéletről van szó. Onnan keletre már tudniillik Ázsia van.” (Kritika, 1979/8. 6. o.)
Szűcs Jenő nem viccelte el a kérdést, hanem halálosan komolyan vette. És jókor, jó helyen, jó formában vetette fel. Utóbb hajlamosak voltak méltatói valamiféle elementáris szabadságvágyat kiolvasni ezerféle módon rejtjelezett sorai közül, ami nagyon megfelelt a késő Kádár-kori értelmiség sifrírozott beszédének. Végtére is, egy harmadik fejlődési régió bevezetésével rugalmasan elszakította történelmileg hazánkat a mindenkori Orosz Birodalomtól! És majdnem Közép-Európát mondott! De mégsem, mert ott ragadt valahogy mellette a „Kelet” is. Igaza lett volna Ránki Györgynek, aki az ezekkel a jelzőkkel való zsonglőrködésben egyfajta politikai játékot látott?
Ami engem illet, én az 1980-as évek elején éppen az ellenkezője miatt lelkesültem a cikkért. Mert lehet, hogy volt Szűcs Jenőnek valami hátsó szándéka, de becsületes történész lévén nem tagadta le az egykor egységes Kelet-Európát. A legpregnánsabban, az újság, mint műfaj követelményeinek megfelelően, 1987-ben a Szakszervezeti Szemlében: „A tatárjárás megrázkódtatásai meggyorsítottak a magyar történelemben egy folyamatot, aminek kezdetei már korábban, a 13. század első évtizedeitől fogva kitapinthatók, s amely arra irányult, hogy az alapvetően kelet-európai struktúrához tartozó magyar viszonyokat a nyugat-európaihoz közelítse. A magyar állam és a magyar társadalom ugyanis – éppen úgy, mint a cseh vagy a lengyel – szerkezetét tekintve, a latin kereszténység révén a Nyugathoz tartozott, ez azonban inkább a felsőbb kulturális és politikai szférát jelentette. Valójában több rokon vonással kapcsolódott a kelet-európai feudalizmushoz, példának okáért a kijevi állammal mutatott nagy hasonlóságot. Eredendően létezett tehát egy többé-kevésbé egységes kelet-európai feudális struktúra, éppúgy, ahogy a gazdasági régiót tekintve is volt egy olyan gazdasági világ, amelynek centruma a 11–12. században – a magyar történelem szempontjából nézve – Kijev és Bizánc volt.” (20. o.)
Akik közelebbről ismerték Szűcs Jenőt, azt mesélték róla, hogy valójában hízelgett neki ez a ráosztott váteszi szerep, de nyomasztotta is, hiszen töprengő, kételyekkel és kétségekkel teli, nehezen beszélő, igazából gátlásos ember volt. Posztumusz megjelentett, befejezetlen, Az utolsó Árpádok című könyve bírálói egy váratlannak tűnő historikusi fordulatot véltek felfedezni művében, úgy mondták, túlságosan nagy engedményt tett a „politikai publicitásnak” (Gyimesi Sándor). Vagy, ahogyan Klaniczay Gábor elegánsan megfogalmazta: „Ezúttal is a »nemzet sorskérdéseihez« szólt hozzá, de – a nyolcvanas évek magyarországi közvéleményének »áthallásaiból« építkező – politikai üzenetét ezúttal nem elvont eszmetörténeti modellbe ágyazta, mint a Vázlatban, hanem plutarkhoszi módszerrel szuggesztív királyportrék morális tanulságaiba sűrítette.” (BUKSZ, 1994, 323. o.)
Szűcs Jenő hatvanéves korában önkezével vetett véget életének. Ennek volt egy magánéleti szála is, de nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy ez az intellektuális „kettős élet” is kelepcében tartotta. A klasszikus medievistáé, aki a mához is akar szólni, a szebb jövőért harcolni (amelytől, Engel Pál szerint, nem is biztos, hogy olyan boldog lett volna). De nem úgy, mint Marc Bloch, fegyverrel a nácik ellen, hanem a középkorba oltott politikai üzenetek eszközével. Egy igazi tudósnak ez feloldhatatlan, tragikus ellentmondás.
P.S.: Szűcs Jenő „Vázlata” tartalmaz még egy, eddig se kiköpni, se lenyelni nem tudott, palackba zárt üzenetet: Kelet-Európa nem egy Delete gombbal kitörölhető jelzős szerkezet, hanem maga a velünk élő történelem.
