Van az állatokban, de főként a macskákban valami hihetetlen nyolcadik érzék, amivel rendre a legrosszabb pillanatokban szakítják meg életünk mindennapi ritmusát.
Vegyük például a ma reggelt.
Hajnali ötkor arra ébredünk, hogy orrunk bedugulva, fejünk is fáj kissé, torkunk kiszáradt. Próbálnánk gyorsan visszaaludni arra a másfél órára, ami még hátravan, de ez most nem megy. Meleg zoknit húzunk, kibotorkálunk a konyhába, lehetőleg félig csukott szemmel, úgy nagyobb esélye lesz, hogy visszazáródnak majd a szemhéjaink. Töltünk egy pohár vizet, a kamra sötét polcain kotorászunk aszpirin után, gyorsan lehajtjuk, s már indulnánk is vissza a langymeleg paplan alá, ám mire a szoba ajtajához érnénk, tompa puffanás hallatszik.
Bejött a macska a nyitott ablakon.
Eleve azért van nyitva, hogy ne zavarjon fel bennünket, ha ugyanis zárva tartjuk, képes hajnali kettőkor, háromkor kaparászni az ajtónkon, engedjük ki, de lehetőleg adjunk még neki egy kis jutalomfalatot, nehogy már korgó gyomorral kelljen kimenni a rétre, az éppen ébredező egereket, pockokat hajkurászni. A nyitott ablakon azonban szabad a ki-, s bejárkálás egész éjszaka, csak arra kell ügyelni, hogy kellő mennyiségű étekkel töltsük fel a kis tányérokat. Igen ám, de ha az éjszaka közepén felbukkanunk, a macska mindjárt elfelejti, hogy neki e földi javak eleve oda vannak készítve, láttunkra azon nyomban nappali üzemmódba kapcsolja magát, a lábunk mellé sündörög, kérlelve néz fölfelé, s még a szobaajtó elé is odaáll, nehogy eszünkbe jusson besurranni oda, hátrahagyva őt.
– Az biztos, hogy most nem fogok leülni a konyhába, és pulykasonkát körömnyi darabokra tépdesni, hogy azzal etetgesselek tíz percen keresztül – mormogom félhangosan, amit vagy ért vagy nem, de legalább elindul a konyha felé. Talán megúszom annyival, ha megmutatom neki a tálkáit. Érdekes ez a macskáknál, hiába van kiváló szaglásuk és éles szemük, képesek percekig ülni a teli tányér előtt, mintha csak arra várnának, hogy ugyanúgy jó étvágyát kívánjunk nekik, mint egymásnak. Gyorsan elé tolom hát a tálakat, de a sietős mozdulattal el is rontok mindent. Ez a másik különös tulajdonságuk, hogy nem bírják a kapkodást, és azt sem, ha siettetik őket. Ilyenkor méltatlan kurrogással fejezik ki nemtetszésüket, s képesek akár egész álló nap hozzánk se szólni, ránk se figyelni, ha ilyesmit leszünk velük. Még mindig félig nyitott szemmel előveszek egy kis zacskó halas adagot, hogy kiengeszteljem őkelmét, amiért nem voltak eléggé bársonyosak a mozdulataim, mire nagy kegyesen a tál fölé hajolva lefetyelni kezd. Gyorsan beslisszolok a szobába, becsukom az ajtót, s próbálok visszaaludni, miközben a verebek az ablak alatt már rázendítenek a hajnali csicsergőversenyre. Sokáig bóbiskolni nincs idő, reggel hatkor halk, de határozott kaparászás hallatszik az ajtón. A macska az megint. Beengedjük, az ágyunk szélére kucorodik, így van még némi esélye a pihenésnek, másképp újrakezdhetnénk a korábbi szeánszot, amit magától értetődőn vár, mi több, elvár ez a négylábú jószág.