A mindenütt látható plakátok a rendkívül összetett ukrajnai háborús valóságot egy hamis, egymást kizáró magyar választás képévé egyszerűsítik le. A plakátok mellé nemrég új „kommunikációs elem” társult: a kormány döntése nyomán a honvédség fokozottan részt vesz a kritikus energetikai infrastruktúra védelmében, katonai jelenlétet teremtve olyan helyszíneken, amelyek eddig a mindennapi élet természetes részei voltak. Egy ilyen lépés természetesen értelmezhető a lakosság védelmét szolgáló megelőző biztonsági intézkedésként. A kampány háborús retorikájával együtt azonban a katonai jelenlét azt az érzést erősíti, mintha Magyarország közvetlen katonai fenyegetés alatt állna.
Az utcákon látható üzenetek első pillantásra a béke melletti egyértelmű kiállásnak tűnhetnek. Egyszerű és jól kommunikálható ez az üzenet, mert a béke valóban önmagában érték, amelyet józan ember nem vitat. A probléma nem is a béke fontosságának hangsúlyozásával van, hanem azzal, ahogyan ezt a fogalmat egy választási kampányban kizárólagos politikai üzenetté alakítják. Ebben a keretezésben ugyanis torzítás rejlik: ha egy választási kampány közepén vetjük össze a „háború” és a „béke” kérdését, a valóság összetettsége eltűnik, és a politikai döntést morális ultimátummá egyszerűsítik. Ez a keretezés nem tisztázza a valóságot, hanem eltorzítja.
Ez a torzított keretezés nem marad elméleti szinten. Ezek az üzenetek nem pusztán politikai állásfoglalást közvetítenek. Tudatosan alapvető emberi félelmekre építenek, arra a sugallatra, hogy Magyarország bármely pillanatban belesodródhat a háborúba, és ennek következményeként a saját gyermekeinket kellene harcba küldeni.
Ez a fenyegető keret beszűkíti a gondolkodás terét, és lezárja azokat a kérdéseket, amelyek túlmutatnának ezen a hamis dilemmán.
Ebben az értelmezési mezőben Ukrajna és mindazok, akik elismerik egy megtámadott ország önvédelemhez való jogát, és támogatják a nemzetközi jog érvényesítését, kimondatlanul a háború folytatásának felelőseivé válnak, miközben az agresszor kiléte, szándéka és felelőssége kikerül a fókuszból. Az Európai Uniót is ebbe a narratívába tolják bele, nem szolidaritási közösségként, hanem a magyar nemzeti érdekekkel szembeállított szereplőként láttatva „Brüsszelt”. A kampány retorikája a külpolitikai megszólalásokban is visszaköszön: az elmúlt hetekben a kormány azzal is megvádolta Ukrajnát, hogy politikai okokból nem állítja helyre a Barátság kőolajvezeték működését, és nyílt üzengetésbe kezdett Kijevvel. Ezek a nyilatkozatok tovább erősítik azt a képet, hogy a kampány retorikája nemcsak a plakátokon, hanem a külpolitikai megszólalásokban is konfrontatív irányba mozdul. Ez a stratégia túlmutat a hagyományos politikai versenyen. Nem programokról vagy teljesítményről szól, hanem arról, hogy egy külső tragédiát belpolitikai eszközzé alakítanak.
A kampány során alkalmazott kommunikációs technikák különös súlyt hordoznak. A leegyszerűsítés, a kollektív gyanúsítás, a félelemkeltő vizuális és nyelvi elemek, az éles „mi” és „ők” szembeállítás mind olyan módszerek, amelyek Európában történelmi tapasztalatokkal terheltek. Ezek a technikák rendszerint akkor jelennek meg, amikor a politikai hűség fontosabbá válik az igazság kimondásánál, amikor az agresszor és az áldozat közötti különbséget elhomályosítják, és amikor az együttérzést a közösséghez való tartozás próbájaként kezelik. Mindez nem elszigetelt retorika, hanem intézményesített, államilag szervezett és legitimált diskurzus, amelyben maga a hatalom formálja a közélet nyelvét, és ezzel a felelősséget elháríthatatlanná teszi.
Egy ilyen helyzetben nem lehet semlegesnek maradni, és nem lehet hallgatni sem.
Amikor egy választási kampány tudatos erkölcsi határátlépésekre épül, a megszólalás nem vélemény kérdése, hanem felelősség. Ami ebben a kampányban Ukrajnával kapcsolatban történik, az ugyanis súlyos erkölcsi vétség. Olyan döntés és gyakorlat, amely túlél egy politikai ciklust, és hosszú időre meghatározza, miként tekint majd önmagára ez az ország. Az érvelés ráadásul a nemzeti érdek kizárólagosságára hivatkozva igyekszik lezárni a vitát, mintha ebben a kérdésben csak egyetlen értelmezési keret lenne elfogadható, és éppen ez az a pont, ahol a pillanatnyi politikai haszon történelmi léptékű következményekkel találkozik. Vannak döntések, amelyeket elfelejt a történelem, és vannak olyanok, amelyekhez újra és újra vissza kell térni. Ez az utóbbiak közé tartozik. Olyan örökség, amelyért generációkon keresztül fogunk szégyenkezni.
Egy megtámadott, védekező, létezéséért küzdő ország ellen kampányt építeni a félelemre, a gyanakvásra és az együttérzés tudatos leépítésére – erkölcsi rombolás. Az ilyen kampány nemcsak politikai preferenciákat alakít, hanem mélyebb erkölcsi reflexeket is. Azt tanítja meg, kivel szemben kell érzéketlennek lenni, és mikor válik elfogadhatóvá az elfordulás. Következményei messze túlmutatnak bármilyen választási eredményen. Mert egy ország megvitathatja, milyen külpolitikai irányt válasszon, egyes helyzetekben milyen döntéseket hozzon; ez természetes és szükségszerű. Itt azonban a vita nem az alternatívák mérlegeléséről szól, hanem arról, hogy egy másik nép szenvedését és egy háború tragédiáját politikai eszközzé formálják, miközben a felelősség kérdését háttérbe tolják, és az együttérzést a lojalitás próbájává alakítják.
A történelem ritkán ítél meg közösségeket egyetlen döntés alapján. Sokkal gyakrabban azt vizsgálja, hogyan cselekedtek akkor, amikor világos volt a különbség agresszor és áldozat között,
és amikor a hallgatás maga is erkölcsi súlyt kapott. Ami most történik, ilyen pillanat. Egy olyan folyamat részesei leszünk, amelyben az embertelenség lassan megszokottá, és végül a mindennapok természetes kísérőjelenségévé válik. Eljön majd az idő, amikor ezek az utcai plakátok eltűnnek, a szlogenek a feledés homályába merülnek, és a kampány főszereplői már nem lesznek pozícióban. A kérdés azonban megmarad az emlékezetünkben: mit tett egy ország akkor, amikor a szomszédjában háború dúlt, és amikor a döntéseknek nemcsak politikai, hanem erkölcsi súlya és következménye is volt? Milyen példát adtunk tovább ezekkel az üzenetekkel, és milyen értékeket hagytunk örökül a következő generációknak?
Ezekre a kérdésekre nem kommunikációs panelek adnak választ. A történelem fog válaszolni, mégpedig a tettek és a hallgatások alapján. Ami ma Magyarországon történik, az nem technikai kampányfogás, hanem erkölcsi döntés arról, hogy egy háború idején kivel vállalunk közösséget, és mit hallgatunk el. Ennek a döntésnek következménye lesz, és ez a következmény nem fog eltűnni a választás másnapján. Amit most elfogadunk vagy elhallgatunk, az része lesz annak, amivé ez az ország válik. És amikor egyszer visszanézünk erre az időszakra, sokan leszünk, akik szégyennel fogunk emlékezni arra a kampányra, amely félelemből és mások szenvedéséből épített politikai stratégiát.
