Tim Mariann: Vetésforgó

Élt hajdanán három bolygókerülő teringette. Az egyik homorú volt, és sárga, a második zöld, csak a harmadik domborodott minden irányba. Egész nap nem volt gondjuk másra, mint sűrű gondtalanságra: cseresznyeevésre és zsákban futásra. Nem jutott idejük időutazásra.
– Manap! – kiáltották, mire galacsinná vált a tegnap, és papírcsákó lett a holnap.
Ha elunták lent magukat, a tömeghatást helyben hagyva felléptek a Holdra. Onnan kémlelték a súlytalanságot, ahogy alábukik a Föld kék ködös légkörébe.
– Szülőbolygó – suttogták sóvárogva a holdfénytávolságból, és szemük zsibbadásig megtelt könnyel. Honvágyakozásuknak engedve leereszkedtek a Földre, és a napnyugtatta sötétségben nyugovóra tértek.
Aludni csak párban tudtak, és mert páratlan hármasban éltek, egyikőjük mesét mondott, míg egy páros álmodott. Vetésforgóban váltották egymást.
Domború sárgával szeretett aludni, mert homorúsága puhán illeszkedett hozzá. Viszont sárga nem tudott a másik oldalára fordulni mellette, mert akkor domború íve nyomta a hátsóját. Így ő inkább zöld hűs csendjében szenderedett szívesen. Erdőzúgás áradt domború hasából. És mert zöld az iskolaudvar zsivaja után ezt a hangot szerette legjobban, így ő domborúval párban aludt a legbékésebben. Keringtek éjjelente, mint rab bogár a csábító fényű lámpás körül.
Egy reggel pisztrángot ettek labodával, mikor melléjük szegődött Szilveszter, a kötélhurkoló.
A vándorcirkusszal érkezett, ami nélküle állt tovább, mert nem tágított többé a három teringette mellől. Nyakába vette gondjukat, és viselte azt büszkén: zoknijukat megstop­polta, megvetette fészküket, melegre lapogatta őket, és kötéltáncolt velük, amikor csak kérték. Messzi népek dalait dúdolta nekik ősz elejétől jégcsapolvadásig. Életük mégis fenekestül felfordult, mert alvásforgójuk odalett, mikor két kettes lett belőlük, a páratlan keringőjük helyett.
Civakodtak, ki aludjon párban kivel. „Őt akarom!” „Semmiképp sem!” – zengett a ház egész éjjel.
Így tartott ez tavaszig, amikor Szilveszter egy rebbenő bűvészmozdulattal odébbállt. Lábnyomát az út porában elverte a zápor, messze zengő énekét túlharsogta egy arra járó csalogány.
Mire a hármak felfedezték hűlt helyét, hiába harangoztak, zseblámpással sem akadhattak nyomára. Bánatukban fát ültettek, és az évgyűrűkön számolták az eltelt éveket, amit Szilveszter nélkül töltöttek.
Hosszabb lett a holdútja, világos az éjszaka, előbukkan aprócsomag, kisbaba! Tán a szél fútta oda. Köré gyűlnek, pislognak. Sárga eszmél elsőnek, felkarolja, megszereti, a többit súgja a természet. Mit vegyen fel, mennyit egyen, mindegyik jobban tudja, de szó nem szól hangosan. Apró gügyögés hallik a házból.
Létrejött végre az egység, békesség, csak béke van.