A szocializmusban a nyugati nagyhatalmakat automatikusan imperialista hatalmaknak nevezték. Hatás – ellenhatás: legalább egy évtizedre, de bizonyos mértékig napjainkig az imperialista fogalom használhatatlanná vált. A szó egyébként, mint annyi minden, az antik Rómából ered. Eredetileg imperium = parancsnoklás, hivatali, politikai hatalom. Az imperátor kivételes tehetségű hadvezér, akinek az istenek támogatta impériuma van. Mivel a császárok felvették nevükbe az imperátor szót, a fogalom lassan a császár szóval vált rokonértelművé.
A XIX. század végétől imperializmus alatt a gyarmatbirodalom építését kezdték érteni. Az 1890-1914 közötti imperializmus másképp: a birodalmak kora. Érdekes módon épp a leggyakrabban imperialistának gondolt és nevezett Egyesült Államok nem épített gyarmatbirodalmat. Igaz, születése után több mint tízszeresére növelte a területét – de nem tengerentúli gyarmatosítással, hanem szárazföldi, az indián népek és Mexikó rovására történő terjeszkedéssel, illetve részben vásárlással. Ebből nem a hódítás, hanem a vásárlás az egyedülálló.
Az Egyesült Államokat persze nem szentek kormányozták. A vadnyugati hódítás semmiféle erkölcsi fölényben nincs a britek vagy franciák afrikai, ázsiai vagy óceániai, gyarmati terjeszkedéséhez képest. Mindenesetre az amerikai gazdasági és politikai elit ismerte fel először, hogy érdekérvényesítéséhez nem szükséges a területet katonailag és politikailag is birtokba venni. Ezt a logikát testesítette meg a „nyitott kapuk” elve. Az USA a spanyol-amerikai háborúban (1898) megszerezte Puerto Rico, Kuba és a Fülöp-szigetek területét (az utóbbi kettő azóta független országgá vált), ám a további területi terjeszkedésről lemondott.
Az amerikai külpolitikában jelen volt az izolacionizmus – a Világ, leginkább Európa politikai konfliktusaitól való önkéntes, tudatos elszigetelődés - és egyfajta méltányosságra való törekvés is. Jellemző a kínai boxerlázadás esete. A felkelők külföldi országok nagykövetségeit támadták meg, mozgalmuk inkább volt vallási-politikai fanatizmus, semmint szabadságharc. Azt tanították, aki boxer lesz, azt egy idő után nem fogja a golyó, további idő után megtanul repülni; mintegy mellesleg legyilkoltak vagy harmincezer kínai keresztényt is. Ezért szerveződött ellenük nemzetközi koalíció. A győztesek hadisarcot szabtak ki Kínára, az USA azonban kész volt lemondani erről a jóvátételről, ha az összegből a kínai kormány egyetemet alapít.
Sokatmondó, hogy az USA mindkét világháborúban a győztesek között volt, sőt talán a legerősebb győztes, ám területét egyetlen négyzetcentiméterrel sem gyarapította.
Ami a Nagy Háborúban a britekről, franciákról vagy akár Belgiumról, a második világháború után a Szovjetunióról nem mondható el. A hidegháború alatt az USA sorozatosan beavatkozott más országok belügyeibe – Kubában, Guatemalában, Dominikában, Chilében, Grenadában, nem beszélve a roppant véres vietnámi háborúról. Ezekről a külvilág számára „igazságtalan” háborúkról is elmondható azonban, hogy volt mögöttük valamiféle elv, érték is a nagyhatalmi érdekérvényesítés mellett: a demokrácia, a szabad piac védelme, illetve terjesztése. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az Államok politikájának voltak elvei és értékei, noha ezeket többször is megszegte.
Trump külpolitikája ebben a történelmi összehasonlításban is egyedülálló. Részben visszatérés a XIX. századi területszerző gyarmatosításhoz (ami, láttuk, az USA-ra nem volt igazán jellemző), másrészt „posztmodern” hódító politika, szupertechnikával és a (főleg amerikai) emberélet óvásával. De nincsenek elvek, értékek. Csak az ököljog, a brutális érdekérvényesítés. Miközben amerikaiak, sőt republikánusok is állítják, ez az agresszív erőpolitika még csak nem is jól képviseli az ország érdekeit. Ha egyáltalán képviseli.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
