Aberdauerban, egy erdő melletti ház kertjében ülök a barátainkkal, valami szülinap van. Nagyon süvít a szél, egy hatalmas takaróban gubbasztok, mint valami doni túlélő, elfelejtettem kabátot dobni a kocsinkba, ezt tudták adni. A tűz mellett jobb azért, egy teát szorongatok. Konstatálom, hogy a munkáról van szó, ki mi szeretett volna lenni gyerekkorában. Az egyik barátunk azt fejtegeti, hogy szociális segítő, a másik német hölgy már nem is tudom, milyen munkát említett. Arra azonban emlékszem, hogy azt még hozzáteszi, a legkedvesebb szava az a német szó, amit arra használnak, ha befejezik a munkát. A munka befejezésének pillanatára van egy szavuk.
Leanne hozzám fordul és kérdezi, nekem mi a kedvenc szavam és mi akartam lenni gyerekként? Habozás nélkül válaszolom, hogy magyarul a pillangó a kedvenc szavam, de a második választásnál elakadok, habozok és habogok. Végül azt válaszolom egy fél percnyi csend után, hogy mikor gyerek voltam én azt gondoltam, nem szeretnék majd dolgozni, mert fontosabb és érdekesebb tevékenységekkel szándékoztam eltölteni az időm. Van egy kis csend, főleg a németek néznek erősen, látszik nem értik mit mondok. Hozzáteszem, hogy ugye nem gondolják, hogy azért vagyunk a Földön, hogy munkával töltsük? Látom, megint az angolom a gond. Magyarul olyan tűpontosan körbe tudom írni a mondanivalóm, érveléseim, hogy csak na, de nincs mese, hiába beszélek pazarul angolul, látszik, hogy mindössze 13 éve kezdtem el tanulni és akkor már késő volt ahhoz, hogy beleolvadjon a génjeimbe. Megint nekifutok, kifejtem, hogy szerintem a munka nagy szívás és Julius Caesart említem, aki azt mondta anno, hogy „Sosem dolgoztam, ezért mindig volt időm hasznos dolgokat csinálni." Megpróbálom kifejteni, hogy az a munka, ami nem szívás, nagyon kevesek jutalma vagy szerencséje a világban, elenyésző ember az, aki a hobbijából él.
Ahogy hallgatom az embereket - ez kedvenc elfoglaltságaim egyike - már az is szerencsésnek érezheti magát, aki nem érzi permanensen rosszul magát a munkahelyén és nem fojtogatja a pénz előteremtésének kötelessége.
Emberek ezreit ismertem meg életem alatt, azonban csak a töredék volt az, aki nem volt betege az életének. A modern kor egyik rákfenéje, hogy monotonitásba kényszerít, hiszen atomizálta a tevékenységeket. Az a faj, amelyik ezer éve még mindent majdnem magának csinált (lakhely, élelem termelés, tartósítás, közlekedés, kereskedelem, vadászat, tárgyak előállítása, kultúra...), ma egy olyan pokoli mókuskerékbe került, ami megbetegíti a lelket. Gyártósorok, specializálódott tevékenységek, monoton ismétlések. Egy ember csak egy pici munkafázist csinál, nem tudom elképzelni, hogy ez egészséges lenne.
Ülök a tűz mellett, gondolkodom, miről is meséljek Nekik, ennek a huszon-valahány embernek?
Eszembe jut az a barátom, aki New Yorkban kezdte takarítóként és egy nap találkozott egy indiai emberrel. Megvallotta Neki, hogy nagyon furcsa ez a munka, Magyarországon másból élt és nem is tudom hogyan próbált érvelni, de azt hiszem arra utalt, hogy ettől sokkal felelősségteljesebb, izgalmasabb munkára számított az álmok országában. Az indiai ember azt válaszolta Neki, hogy minden munka ugyanolyan fontos és fogadja el a sorsát, mert erre büszkének kell lennie, hogy milyen szépen takarít. A barátom meg is fogadta a tanácsát, elfogadta a szitut, de az idő múlásával egy világhírű amerikai designer bal keze lett, intézte a dolgait, tervezett neki, repi ajándékokat vásárolt, utazásokat intézett, a híres emberrel utazgatott és a nagy céges partikra Ő vette a 6000 dolláros bort exkluzív pincészetektől és ennek folyamodványaként ma borászata van Franciaországban. Mikor elmesélte ezt az indiai faszis sztorit, mintegy életfilozófiaként, egy hét múlva visszahívtam. Mondtam Neki, hogy egy hétig tartott, amíg végiggondoltam mindent, de arra jutottam, hogy ez önbecsapás. Kérdeztem Tőle, hogy ugye nem meri azt mondani, hogy irodaház takarítóként, ugyanolyan boldogan kelt reggel, várta a következő napot, szabadságok végét, hétfő reggelt, mint amikor bizalmi állást töltött be, hihetetlen összegért és hihetetlen rugalmassággal, kreativitással, függetlenséggel?
Habozott a válasszal, le is tettük, neki is kellett egy hét, végiggondolni a kérdésem, s megvallotta, hogy így még nem gondolt erre. Mondtam neki, legalább magunknak ne hazudjunk már!
Életem során elég sok munkát volt alkalmam kipróbálni, azt hiszem van rálátásom a dolgokra. Voltam már szórólapos, ékszer készítő és árus, kertész, kérdezőbiztos, ásatási munkatárs két évig, pincér, szakács, mixer, középiskolai tanár, Waldorf sulis oktató, idegenvezető, tolmács, konferencia rajzoló, facilitátor, író, karikaturista, designer, graffiti festő, újságíró, ereszcsatorna pucoló Skóciában, tájépítész, teherautó sofőr, közösségi házban vendéglős, kolbász árus fesztiválokon egy évig, kertépítő, tető pucoló, segédmunkás, betanított munkás, hajó konténer pakoló, biogazdálkodó, lépcsőház takarító, Párizsban utcai rajzoló, szobafestő, kirakatrendező és festő, szüretelő munkás, graffiti eltávolító, önkénteskedtem a SZETA alapítványnál, voltam otthon ápoló szakszemélyzet és azt kell mondanom, hogy a legtöbb munka élettapasztalatot ugyan adott, de csak azért érzem hasznosnak, mert íróként sztorit adnak, emberként tapasztalatot. Azonban, ha arra gondolok, hogy milyen morális tartást adott például egy lépcsőház takarítás, ahol nem kaptam meg a tiszteletet és mások mocskát kellett elpucolnom szerény összegért, ami arra sem volt elég, hogy az albérletünket kifizessem Edinburghban... Nem is tudom...
Ezerszámra felfűzni perui nyakláncokat, amit a vásárosnaményi búcsúban adtak el, vagy lemosni egy skót milliomos kastélyának a lépcsőjét úgy, hogy szóra sem méltattak és mindössze egy narancssárga ruhás tájelemnek számítottam. Ne hazudjunk már magunknak!
Nem minden munka építő és nem minden munka hasznos. Nem minden ad kielégülést, sok helyen csak álproblémákat orvosolunk, generált szolgáltatást végeznek emberek milliárdjai - és ez az élet. Van akinek egész életében ugyanaz a gépi hajlongás marad zajban, három műszakban, ami méltatlan az emberi fajhoz.
Amikor én jól éreztem magam és boldogan mentem dolgozni, az mindig jellemzően kreatív munka volt, jó társaságban vagy magamban. Milánóban graffitit fújni két nap alatt kétezer euróért, ahol mindenki a vállam veregette , hogy milyen kreatív vagyok és hogy honnan jön ez a sok ötlet a koponyámból, és én belepirultam a boldogságba de egyben szorongva gondoltam arra, hogy az álomút után megint mászhatok a tetőkre és moshatom azokat úgy, hogy időnként leteremt a munkahelyem, mert nem vagyok lelkes és nem szándékozom szombaton is termelni a hasznot a főnökeimnek. Mikor elmondtam nekik, hogy az élet nem csak munka, hogy milyen jó sétálni és táncolni, meg hogy gyerekeim vannak, láthatóan bolondnak néztek és én tudtam, a főnököm az íróasztal alatt alszik, hogy az utazgatással se menjen el idő, mert akkor is pénzt lehet termelni. Szabályosan megijedek az ilyen emberektől.
