A hatását a streamingszolgáltatókon felnövő generáció számára ma már szinte lehetetlen érzékeltetni. Egy akkori tévészereplés messze nem tizenöt perc hírnévvel járt. (Más kérdés, hogy Andy Warhol 1968-as jóslata végül bevált: csak kellett hozzá számtalan platform és az internet demokratikus őrülete, meg persze a hírnév leértékelődése.) Akkoriban viszont elég volt felbukkanni a Ki mit tud?-ban ahhoz, hogy már másnap művész úrnak szólítsák a fellépőt a közértben, ahogy erről Novai Gábor, a Hungária motorja is beszélt nem egyszer.
Csak ezzel a kollektív hatással és monopóliummal tudom magyarázni azt a menthetetlen, tizenéves tévedésemet, hogy képes voltam „végigizgulni” a Rabszolgasors című brazil szappanopera „fejleményeit” keddenként. Ma komoly összegért sem lennék képes hasonló teljesítményre. De a tévé akkoriban tényleg mindenható volt, például gondoskodott a szexuális nevelésünkről (A kék lagúna hetekig témát adott a suliban), csak az volt némiképp gáz, hogy ezt a filmet is a szüleimmel néztem végig, apám méltatlankodó megjegyzéseitől kísérve, mert ő sem az effajta romantikára nem volt fogékony, sem „nevelésre” nem volt szüksége. És persze az ízlésünkön is tartós nyomot hagyott, sok vadhajtást csak hosszú évek alatt tudtam lenyesegetni később. Például azt a mély meggyőződést is el kellett engednem, hogy Brooke Shields komoly színésznő.
De nem csak emiatt volt fontos. Elérte, hogy a képernyőt nézve egy egészen más országban élhettünk. Az esti híradót nézve húsba vágóbbnak tűnt egy pesti csőtörés, mint a bukaresti pártkongresszus, pedig nem egyszer ott döntöttek a magyar kisebbség sorsáról. A román tévét nézni eleve büntetésnek számított, ezért sajnáltam mérhetetlenül a kolozsvári nagyszüleimet, akikhez már nem ért el az áldás. Nem volt olyan antenna, ami befoghatta volna a megfelelő hullámokat, ezért ők végképp Romániában ragadtak, míg mi mindannyiszor átkelhettünk a jól őrzött határon, valahányszor bekapcsoltuk a tévét. Knézy Jenő vagy Kudlik Júlia hangjával kenegetve elviselhetőbben csikorogtak a diktatúra fogaskerekei: volt remény, volt szabadulás.
Ma viszont, amikor a képernyőidő hosszúságán vitázunk a gyerekkel, minden másként van. Eleve nem is tévéről beszélünk, hanem tartalomról. A tévé, ami megmaradt belőle, inkább tűnik a szem rágógumijának (Vitray mondása), mintsem ablaknak a világra. Vagy ha mégis, az a világ, amit a különféle realityk és show-k rajzolnak ki, nem túl vonzó számomra. A híreket a szinte percenként frissülő internetes oldalak és újságok szállítják. A szabadság már nem a jól válogatott műsorokban, hanem a „tévézés” módjában érhető tetten: akkor és azt nézek, amit tényleg kedvelek. Nem kell semmilyen kompromisszumot kötnöm, végtelen reklámblokkokat elviselnem, és senki sem győzköd kincstári lelkesedéssel, hogy maradjak velük. Ráadásul a laptopom lett a „tévém”, amit ide-oda hordozok a lakásban.
A mostani téli olimpia eseményeit is így nézem: megszakításokkal, felvételről, amikor időt szakítok rá, az izgalmasabb részeknél visszatekerek. Nem a tévé uralkodik felettem a maga, ki tudja milyen szempontok alapján összeállított kínálatával, most én taszítom őt szolgasorba (nem rabszolgáéba). Az én ízlésem a mérvadó, és nem az övé, és csak annyira butít, amennyire hagyom. Persze nem hagyom, mert azonnal váltok, műfajt és platformot is, ha úgy érzem, csőbe akarnak húzni.
Jókor jön ez a fordulat, mert az elmúlt húsz-harminc évben nagyon sokat rontott a minőségérzékelésünkön a tévé: olyanok töltötték ki a maguk ötperces hírnevével az életünket, akik másodperceket sem érdemelnének. Mi pedig néztük, mert bár elvileg bővült a kínálat, több csatornánk lett, de valahogy mégis ugyanazt kaptuk mindenhol, kisebb-nagyobb eltéréssel. Vagyis a távirányító nem hozta el a valódi szabadság érzetét.
Dusi már abba nő bele, hogy a tévé nem fontos. Eszköz csupán. A családi filmezés élményét adja, amikor hárman felkuporodunk a kanapéra, és otthon mozizunk a folyton túlsütött popcornnal (mert minden szemet ki szeretnék pattogtatni). Rá inkább a pár másodperces Reels videók jelentenek veszélyt, amelyek még jobban csökkentik a koncentráció, az „elmélyedés” időtartamát, és azt sugallják, hogy amit nem lehet ebbe belesűríteni, az nem is fontos. Vagy az MI jelentette álvalóság, amely egyre jobban kicselezi az érzékeinket és tesz nevetségessé mindent, amit az igazságról gondolunk.
Szédületes ív ez, amit a „tévé” bejárt csak a mi életünkben. De tény: egyre okosabbnak kell lennünk az okos-eszközeinkkel szemben, ha nem akarunk megint szolgaságra jutni. Keservesebbre, mint korábban bármikor. Talán ideje régi szövetségesünk segítségét kérni, ami évszázadokon át kitartott mellettünk, és mit sem veszített forradalmiságából. Úgy hívják: könyv.
