A történelem káráról és hasznáról
Az 1970-es évek első felében, amikor az ELTE történelem szakára jártam, még úgy hittem, hogy a német filozófusnak, Hegelnek nincs igaza, amikor azt mondta, hogy a történelem arra tanít, hogy az emberiség soha nem tanul a történelemből. Ekkoriban abban bíztam, hogy igaz a mondás: a történelem az élet tanítómestere. Aztán beláttam, hogy az olasz fasiszta diktátornak, Benito Mussolininek van igaza: a háború a történelemnek az a leckéje, amelyet az emberek hajlamosak elfelejteni.
Gábor György 2025 őszén, amikor a „A palesztinok és zsidók közös emberiességéért” című, általam is aláírt petíció körül heves vita bontakozott ki, többek között kijelentette: „egy ilyen ellenféllel (ti. a gázai palesztinokkal – K.L.) szemben nincs komolyan vehető választási alternatíva. Ahogyan a Szövetségeseknek sem maradt más lehetőségük, mint a náci fennhatóságú városok támadása, úgy Izrael sem tehet mást, mint totális katonai fellépéssel számolja fel a Hamászt. Ez nem kollektív büntetés, hanem stratégiai szükségszerűség.”
Gábor György vallásfilozófus jól ismeri pl. a korai egyházatyák antijudaista írásait, de a II. világháború történetét nem tanulmányozta eddig.
A II. világháború idején a Szövetségeseknek volt más lehetőségük, mint a német városok terrorbombázása.
A Szövetségesek 1939-től 1945-ig a világ egyik leghatalmasabb katonai erejét felvonultató nagyhatalmával, a Nagynémet Birodalommal vívtak élet-halál harcot. Ezt egy lapon emlegetni, összehasonlítani a kis Gázai övezetben zömmel kézifegyverekkel felszerelt, néhány ezer Hamász-terroristával, aránytévesztés.
Amikor 2023 őszén Biden amerikai elnök figyelmeztetni próbálta Netanjahut, hogy hagyják abba a sűrűn lakott gázai lakónegyedek bombázását, az izraeli miniszterelnök azzal vágott vissza, hogy maguk csak ne beszéljenek, a II. világháború idején lebombázták Drezdát, Hirosimára és Nagaszakira pedig atombombát dobtak. Nem tudjuk, hogy Netanjahu „csak” fenyegetőzött, vagy komolyan gondolta, hogy akár atombombát is ledobhatnak Gázára. 2024 elején azt mondta, hogy sajnos nem lehet Gázát „drezdaizálni”, vagyis gyújtóbombákkal porig rombolni. Az izraeli miniszterelnök azon kesergett a jobboldali amerikai multimilliárdosnak, Peter Thielnek, hogy ő – Netanjahu – csak annyira háborús bűnös, mint Winston Churchill, pedig még csak nem is szőnyeg-bombázta Gázát, mégis milyen sokan bírálják világszerte a Gázai övezet bombázását.
Drezda belvárosát 1945 februárjában már semmi értelme nem volt gyújtóbombákkal porrá égetni. Nem véletlen, hogy a neonáci szélsőjobboldal egyik kedvelt témája lett már az 1960-as évektől.
Nevezték ezt „Bombenholocaust”-nak is: azt hangoztatták, hogy azért ölték halomra Drezda lakóit, mert németek voltak.
Jörg Friedrich német tényfeltáró újságíró-történész gázkamráknak nevezte azokat a drezdai óvóhelyeket, ahol halálra égtek, a füsttől megfulladtak német nők és gyerekek, a brit Royal Air Force (RAF) és az amerikai US Air Force bombázóit pedig Einsatzgruppéknak titulálta.
A szőnyegbombázások értelme és következményei
A II. világháború előtti két évtizedben általános volt a rettegés a bombázásoktól. Az emberek Európa-szerte azt hitték, hogy a légitámadások ellen nincs védelem. Ez a félelem magyarázza a nácikkal szemben alkalmazott megbékítési politikát. A RAF parancsnokai már 1936-ban arra készültek, hogy Németországot bombázni, ezzel a civil lakosságot terrorizálni fogják. 1940–1941-ben kiderült, hogy a nappali bombatámadások túl kockázatosak, a német légelhárítás és a vadászrepülők nagyon sok angol gépet lőnek le. Még nappal is ritka volt az olyan légitámadás, amikor a célpontoktól 5–8 kilométeren belül tudták leszórni bombáikat: csak minden tizedik bombázó jutott 10 kilométeren belül. A bombázógépek nagyok, lassúak és nehezen irányíthatók voltak. A felhők fölé emelkedve próbálták elkerülni az elfogó vadászgépeket és a légvédelmi ágyúkat, így viszont még kevésbé tudták azonosítani a célpontokat.
A Szövetségesek bombázásai 1945-ig 7,5 millió német lakost tettek földönfutóvá, kb. 500.000 civilt megöltek, de végzetes csapást nem tudtak a német hadiiparra mérni. Az amerikai és a brit átlagpolgárok viszont örültek, amikor azt látták-olvasták, hogy ölik a németeket, pusztulnak a városaik: végre megbüntetik a „fritzeket”. Bosszúvágyuk érthető volt: a németek bombái csak 1941-ben 30.000 brit civilt öltek meg. Varsó, Rotterdam, Coventry németek általi lebombázása után kezdték el a RAF gépei a német városokat támadni.
A RAF parancsnokai 1941–42-ben még szélsőségesen optimisták voltak, azt mondták, hogy néhány hónapon, maximum fél éven belül térdre kényszerítik Németországot. Churchill nem hitt nekik, és igaza lett. 1942-ben a német haditermelés 50 százalékkal nőtt – állapította meg a kiváló brit hadtörténész, Sir Basil H. Liddell Hart. A Szövetségesek 1943-ban 200.000 tonna bombát dobtak le Németországra, ötször annyit, mint 1941-ben.
A Szövetségesek légiereje 1942–43-ban a német városközpontokat támadta, nem a külvárosi, jól védett ipari körzeteket. Arról a brit vagy amerikai napilapok nem írtak, hogy hány bombázót veszítettek, hány pilóta és navigátor halt meg vagy esett a nácik fogságába. Miután 1945 februárjában elpusztították Drezda belvárosát, három héttel később – tehát már akkor, amikor mindenki tudta, hogy az európai hadszíntéren heteken belül véget érnek a harcok – elpusztították Würzburgot is. Akkoriban ez alig 100.000 lakosú város volt, semmiféle stratégiai, katonai vagy ipari jelentősége nem volt. A romok között – ahogy napjainkban, a gázai szétbombázott városokban – a támadók tankjai nehezen tudtak előre haladni, ideális terep volt a védők számára.
Áldozatok és eredménytelenség
Egy brit pilótának a leszerelése előtt 30 bevetésen kellett részt venni: 1:4-hez volt a túlélési arányuk. A brit haditermelés 25 százalékát fordították repülőgépek és bombák gyártására. Fölösleges volt ennyi bombázó repülőgépet és bombát gyártani. A német városok rombolását Sir Arthur Harris, a bombázók parancsnoka erőltette, nem véletlenül nevezték „Mészáros Harrisnak”: imádta a vérontást. Azt hangoztatta, hogy így majd térdre fogják kényszeríteni a németeket, akik fel fognak lázadni a náci rezsim ellen, és összeomlik a haditermelésük. Tévedett. A városok terrorbombázásával ezt nem lehetett elérni. A német hadsereg mindaddig harcolt, amíg volt elegendő benzin a tankokba és lőszer a fegyverekhez. Harris azt mondta, hogy míg egy lebombázott hadiüzemet a németek néhány hónapon belül újjáépítenek, addig egy szakmunkást csak 20 év alatt lehet pótolni. Ebben ugyan igaza volt, de legfontosabb célját, a németek megtörését nem tudta elérni.
Egyetlen igazán sikeres városbombázást hajtott végre a Szövetségesek légiereje: 1943 júliusában több napig támadták – főleg gyújtó- és robbanóbombákkal – a fontos kikötővárost, Hamburgot. Sir Ian Kershaw brit történész szerint a városban legalább 30.000 ember, többségében civil halt meg, 500.000 vált hajléktalanná, 24 kórház és 277 iskola lett a lángok martaléka. Találóan nevezték ezt a légitámadás-sorozatot Gomorra-hadműveletnek. Albert Speer, a német haditermelésért felelős miniszter akkor azt mondta Hitlernek, hogy még hat német nagyváros ilyen szőnyegbombázása, és le kell tenniük a fegyvert.
Mit kellett volna tenni?
Az olajfinomítók, a szintetikus benzint gyártó üzemek és főleg – sőt, elsősorban – a hidak, alagutak és vasúti csomópontok bombázása kellett volna, hogy a legfontosabb cél legyen. Az már az 1943 júliusi szicíliai partraszállás előtt kiderült, hogy a pályaudvarok, vasúti csomópontok szisztematikus rombolása a leghatékonyabb: megbénították például Nápolytól délre a vasúti forgalmat. Ugyanez következett be az 1944 júniusi normandiai partraszállás előtt, amikor Franciaország északi részén a vasútvonalak és pályaudvarok bombázása következtében a német katonai szerelvények közlekedése szinte teljesen leállt. Ezt kellett volna már 1942–43-ban is tenni: leálltak volna a Ruhr- és Saar-vidéki üzemek, ha nem kapnak szenet, vasércet. Churchill 1944 elején nagyon aggódott, hogy a városközpontokban lévő nagy pályaudvarok támadásának túl sok francia és belga civil fog áldozatul esni. A D-Day, vagyis 1944. június 6. előtti hetekben 12.000 francia és belga civil áldozata volt a Szövetségesek bombatámadásainak. Róluk el lehet mondani, hogy fontos célért veszítették életüket. Ezzel szemben havonta átlagosan 13.500 német civilt öltek meg a RAF és az US Air Force bombái 1944 júliusától 1945 májusáig, miközben a németországi, és tegyük hozzá, a magyarországi pályaudvarokat nem bombázták eleget.
A Hirosimára ledobott atombombát lehet azzal magyarázni, hogy a szárazföldi japán erők parancsnokai még 1945 augusztusában is folytatni akarták a harcot. A császárt kellett „meggyőzni”, erre viszont egy atombomba bőven elég lett volna. Nagaszaki már a Kremlnek szóló figyelmeztetés volt, és az amerikai döntéshozók maguknak is be akarták bizonyítani, hogy a Manhattan-tervre költött, akkoriban horribilisnek nevezhető pénzt jó célra fordították.
Epilógus 1.
1944 május elején az amerikai hírszerzés – a CIA elődje –, az Office of Strategic Services (OSS) felső vezetése körében felmerült az ötlet, hogy esetleg megpróbálhatnának segíteni a magyar zsidóknak: propagandakampánnyal, a magyar politikusok megfenyegetésével, például úgy, hogy röplapokat szórnak le repülőgépekről. Az amerikai hírszerzés illetékese az ötletet elvetve először a gyakorlati ellenvetéseket sorolta: az erőteljes magyar antiszemitizmustól kezdve a magyar háborús bűnösök „fekete listájának” összeállításától várható csekély eredményig. Majd feltette a kérdést: még abban az esetben is, ha sikerülne a magyarok magatartását, a zsidókkal szembeni akcióit megváltoztatni, ez bármilyen módon is megrövidítené a háborút? Tehát szerinte azért sem érdemes 800.000 magyar zsidó érdekében bármit is tenni, mert ez még siker esetén sem járulna hozzá a fő cél, a háború megnyeréséhez. 1944 őszén-telén, Párizs és Brüsszel felszabadítása után Harrisék tovább erőltették a német városok elleni támadásokat. Még mindig azt hangoztatták, hogy még néhány hét, esetleg néhány hónap, és a németek leteszik a fegyvert. Tévedtek: 1944 végén a német repülőgépgyártás a duplája volt annak, mint amikor elkezdték 1942-ben a német városokat terrorbombázni. Speer szétszórta a termelést, egy-egy lebombázott német hadiüzemet egy-két hónap alatt újjáépítettek, illetve a gyárak egy részét a föld alá vitték.
Ha a Szövetségesek már 1942-től a nagyvárosok terrorbombázása helyett módszeresen elkezdik bombázni a németországi, és a németek által megszállt országokbeli pályaudvarokat, hidakat, alagutakat, akkor akár egy-két évvel is hamarabb véget érhetett volna Európában a háború.
Ha 1944-ben, Magyarország német megszállása után szétbombázzák Kassától Miskolcon és Szegeden át Nagyváradig a pályaudvarokat, akkor sok százezer magyar zsidót nem tudtak volna Auschwitz-Birkenauba deportálni. Ám mit lehetett várni az amerikai és brit katonai vezetéstől, amelyik még azt sem értette meg, hogy a német városok terrorbombázása több mint bűn, hiba volt?
Richard Evans brit történész is idézi a hivatalos adatokat: a világháború folyamán 1,42 millió tonna bombát dobtak le Németországra, ebből 1,18 millió tonnát 1944 április vége és 1945 májusa között. Csak 1944 márciusának második felében kezdték célzottan bombázni a németországi vasúti csomópontokat is, kihagyva a lengyelországi haláltáborok felé vezető vasútvonalakat. Jelentős német erőket vont el a frontokról a hátország légvédelme, és kétmillió ember dolgozott a romok eltakarításán. Körülbelül 500.000 német civil halt meg a bombatámadások következtében. Ugyanakkor a Szövetségesek a légierő túl sok tagját, mintegy 80.000 pilótát, navigátort veszítettek el. Ma már tudjuk: a háború utolsó évében a nagyvárosok sűrűn lakott területeinek válogatás nélküli bombázása igazolhatatlan, értelmetlen és hatástalan volt.
Epilógus 2.
1961-ben jelent meg Sir Charles Webster professzor, diplomáciatörténész és a II. világháborúban többször kitüntetett navigátor, Noble Frankland négykötetes összefoglaló műve „The Strategic Air Offensive Against Germany 1939–1945” címmel. A RAF vezetése és a brit Légügyi Minisztérium illetékesei mindent elkövettek, hogy ez a könyv ne jelenhessen meg, vagy legalább a tartalmát „kilúgozzák”, semlegessé tegyék. Frankland és Webster összefoglaló értékelése: a szövetséges bombázások nem produkálták azokat az eredményeket, amelyekben reménykedtek a döntéshozók. Tegyük hozzá: ugyanolyan hiábavaló volt mindaz, amit tettek, mint később Vietnám, Afganisztán és most Gáza bombázása.
A mai izraelita militarista politikusok és magyar civil híveik történelmi példálózásaikban a II. világháborús és azt követő évek súlyos katonai tévedéseire is hivatkozhatnának: Izrael nem a Közel-Kelet egyetlen demokráciájaként viselkedik, hanem évtizedek óta kudarcos hadviselést folytat. A gázai háborúnak nincs katonai, csak politikai megoldása.
A Hamászt nem sikerült felszámolni, Trump amerikai elnök békepróbálkozásainak sikerében talán már csak Orbán Viktor bízik...
Epilógus 3.
Vigaszért hiába fordulunk az Ószövetséghez. A Prédikátor könyve 1. fejezetében ez áll: „Minden dolog fárasztó, el sem tudja mondani az ember. Szemünk nem győz eleget nézni, fülünk nem tud eleget hallani. Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt.”
