A Davosi Világgazdasági Fórumon többen is úgy fogalmaztak, hogy a hagyományos, szabályokon alapuló világrend véget ért, szétesőben van, a jogi normákba és a multilaterális intézményekbe vetett bizalom megrendült. A változás tartós, ehhez Európának is alkalmazkodnia kell.
Kétségtelen, hogy a régi, egypólusú világrend véget ért. De nem Donald Trump hivatalba lépésével, hanem már a kétezres évek első évtizedében, és a mai aggodalmak forrása nem önmagában az átalakulás, hanem az ebből fakadó bizonytalanságérzet, valamint az a tény, hogy a világ legerősebb hatalmai erővel próbálják fenntartani hegemón, illetve befolyásoló szerepüket és érvényesíteni érdekeiket.
A „szabályokon alapuló világrendnek” azért sincs vége, mert az számos, egymásba fonódó összetevőből áll. Kétségtelen, hogy a katonai és gazdasági erő továbbra is meghatározó. A stabilitást azonban nem kizárólag a fegyverek biztosítják. A több évtizede működő multilaterális intézmények, a globális és regionális együttműködési keretek, valamint a kölcsönös függést teremtő gazdasági és pénzügyi rendszerek olyan sűrű hálót alkotnak, amelyet egyetlen szereplő sem képes következmények nélkül szétszakítani.
Az elmúlt nyolc évtizedben ezek az elfogadott, bár időnként megsértett szabályok, normák és jogok elsőbbséget élveztek a nyers erővel szemben. A jog ereje a nemzetközi közösség nagy többségét alkotó kis- és közepes államok számára a létezés zálogát, biztonságot és tervezhetőséget jelentett. Ma is ezek a normák korlátozzák az erőpolitikát, a revizionizmust és a nacionalista ambíciókat. Ha lemondanak róluk, azzal nem egy „új rendet” fogadnak el, hanem az erő érvényesülését és a nyomában fellépő káoszt legitimálják.
A kérdés valójában nem az, hogy létezik-e még a szabályokon alapuló világrend, hanem az, hogy Európa miként tudna egy hatékonyabb, plurális világrend teremtésében résztvenni és útját állni az erősek túlhatalmának. Az Európai Uniót gyakran gyengének bélyegzik a szabályok kikényszerítésében. Kritikusai katonai gyengeségére, függőségére, lassú döntéshozatalára és „puha” fellépésére hivatkoznak. Ugyanakkor megvan a gazdasági potenciálja ahhoz, hogy néhány éven belül, a NATO infrastruktúrájára támaszkodva, elrettentésre alkalmas katonai képességeket építsen ki.
Ahol ugyancsak szükség van az USA-nak a régi világrendből való kifarolása miatti űr betöltésére, az az intézmények életben tartása, megreformálása, működésük finanszírozása és a jogállamiság fenntartása. Erre viszont Európa már ma is képes. Az EU nem tankokkal, hanem jogszabályokkal „harcol”. A szabályozás területén nagyhatalom. Egy technokrata, problémaorientált, identitás-semleges reformpolitikával ezért segíthet megelőzni a nemzetközi rend szétesését. Erejét növeli, hogy a világ egyik legnagyobb gazdasági potenciállal rendelkező közössége és egyben fizetőképes piaca. Nyolc évtizede fennálló békéje pedig hitelessé teszi, hogy élére álljon azoknak az országoknak, amelyek a meglévő nemzetközi intézményirendszer reformját sürgetik. A mielőbbi, konkrét cselekvésen a sor.
Fontos tudatosítani, hogy a jogállamiság nem nyugati identitáskérdés, hanem a politikai és gazdasági stabilitás előfeltétele. Az identitás-semlegesség pedig nem jelenti az értékek feladását. Szakítás ugyan a nyugati értékek exportjára épülő politikával, ám annak nem kellene kizárnia a szolidaritást az azonos értékeket valló szereplőkkel.
Kis államként Magyarországnak is a szabályokon alapuló, békés együttélés mellett kellene kiállnia. A történelmi példa számunkra a Helsinki folyamat és az azt követő „kis lépések politikája” kellene, hogy legyen. Az a politika tette lehetővé, hogy a Kádár-korszak végére Magyarország a Nyugat számára is szalonképes partnerré, a blokkok közötti átjárhatóság szimbólumává vált.
Orbán Viktor azonban nem ezt az utat választotta, amikor Davosban csatlakozott a trumpi „Béketanácshoz”, amely a felszínen egy diplomáciai fórum a gázai konfliktus kezelésére. Valójában azonban egy kísérlet a meglévő nemzetközi szervezetek, köztük az ENSZ megkerülésére. Egyfajta „alternatív világkormány” csírája, amelynek célja a nagyhatalmi alkuk közvetlen átnyomása a létező intézmények feje felett.
E lépésével a miniszterelnök nyíltan hitet tett amellett, hogy a jövőt nem a szabályokon alapuló fellépésben, hanem a trumpi, üzleti alapú politikában látja. Már nem elégszik meg azzal, hogy Magyarországon átalakította a politikai rendszert és az Európai Unió széthullására játszik; a világrend szintjén is a szétverés hívei mögé sorakozott fel.
Ezzel következetes önmagához, hiszen politikai pályája és egész lénye kezdettől fogva a “harcra”, a konfliktusok kiélezésére épül. A békés együttélés számára idegen fogalom. Amennyiben a tavaszi választást ismét megnyeri, az a külvilágnak azt üzeni majd, hogy az egész magyar nemzet nem a közös biztonságot, a rendet, hanem az orbáni, harcias különutasságot támogatja nemzetközi viszonylatban is. Ez a nemzeti érdek ellen hat.
A szerző nyugalmazott diplomata.
