Az Európai Unió Bírósága tavaly november 11-én hozott ítélete eloszlatja a kétségeket az Unió évtizedek óta legambiciózusabb szociális kezdeményezéséről szóló vitában. A tagállamok, a szakszervezetek és a munkáltatók közötti több éves politikai feszültség után a Bíróság megerősítette az EU minimálbérről szóló irányelvének jogszerűségét és szükségességét. A döntés nemcsak a jogbizonytalanságnak vet véget; rávilágít, hogy ez a reform Európa legalacsonyabban bérezett munkavállalóinak életminőségén javíthat.
Az ügyet Svédország politikai támogatásával a dán kormány vitte a Bíróság elé azzal az érvvel, hogy a bérek egyáltalán nem esnek az Európai Unió hatáskörébe. 2024 elején a főtanácsnok alátámasztotta ezt a nézőpontot, és javasolta a teljes irányelv megsemmisítését. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy megdőlhet az EU megújult szociális menetrendje. De a Bíróság határozottan úgy döntött, hogy az irányelv szilárdan az Unió munkakörülmények szabályozására vonatkozó hatáskörébe tartozik.
A Bíróság csak két másodlagos rendelkezést semmisített meg. Az egyik a technikai feltételek listájára vonatkozott, amely meghatározta a tagállamoknak, milyen kritériumokat kellene figyelembe venniük annak megállapítására, hogy a minimálbér megfelelő-e. A Bíróság úgy találta, hogy ez a felsorolás a nemzeti hatáskörbe való közvetlen beavatkozásként értelmezhető. A második az irányelv 5. cikke (3) bekezdésének visszalépés mentességi záradékára vonatkozik, miszerint jogszabályban rögzített minimálbér nem csökkenthető automatikus indexálás esetén.
Ezek a változtatások nem akadályozzak az Irányelv működését. A legtöbb tagállam már meglévő rendelkezése alapján hasonló kritériumokra vagy a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 131. számú egyezményére támaszkodik. Azokban az országokban (Belgium, Franciaország, Luxemburg vagy Málta), ahol a minimálbért indexálják, sosem került sor csökkentésre. Az irányelv célja érintetlen marad, beleértve azt a bekezdést is, amely magába foglalja az indikatív referenciaértékeket - a médiánbér 50 vagy az átlagbér 60 százalékát - a minimálbér megállapítására. Ezek a referenciaértékek jogilag nem kötelező erejűek, de nemzeti szinten vitákat inspirálnak, és befolyásolják a minimálbér megállapításának folyamatát.
Annak érdekében, hogy megértsük az irányelv hatását, érdemes visszagondolni arra, hogy néhány évvel ezelőtt Bulgáriában és Romániában a minimálbér hosszú ideig stagnált, Horvátországban és Lengyelországban messze a mediánbér fele alatt maradt. Közép- és Kelet-Európában, de a déli tagállamokban is a minimálbérek a kiskereskedelmi és a vendéglátó szektorban, a mezőgazdaságban vagy a személyes szolgáltatásokban gyakran olyan alacsonyak voltak, hogy a munkavállóknak túlórára, másodállásra vagy hálapénzre volt szükségük ahhoz, hogy fedezni tudják alapszükségleteiket. Ilyen rendszerek hosszútávú következménye a tartós munkaerőhiány, a magas munkaerőfluktuáció, az erős alulfoglalkoztatottság és a gyenge szociális rendszer.
Az irányelv segített ennek a helyzetnek a megváltoztatásában. Az utóbbi években Spanyolországban és Portugáliában a minimálbérek jelentősen emelkedtek, Németországban a törvényes minimálbér közelebb került a médiánbér 50 százalékához; az építőiparban, a biztonsági és ápolási ágazatokban azonban a szektori megállapodásokban magasabb bérminimumban állapodtak meg. Több Közép- és Kelet-Európai országban, köztük Horvátországban és Bulgáriában olyan jelentős növekedéshez vezetett a referenciaértékek használata, amely politikailag sokáig elképzelhetetlennek tűnt.
Az irányelv második pillére, amely erősíti a kollektív tárgyalást, végülis még nagyobb változásokat hozhat. Európa hosszú ideig megosztott volt a magas színtű kollektív tárgyalással lefedett országok, mint az északi országok, Olaszország, Belgium, Franciaország vagy Ausztria és az olyan országok között, melyekben kevesebb mint a munkavállalók harmada részesül ilyen védelemben, mint például Lengyelország, Görögország, Észtország, Magyarország vagy Lettország. Az irányelv közvetlenül foglalkozik ezzel: amennyiben a tárgyalási lefedettség nem éri el a 80 százalékot, a kormánynak nemzeti cselekvési tervet kell kidolgoznia a kollektív tárgyalások előmozdítására. Már hat ország megtette ezt, és tizenkét másik országnak is követnie kell ezt a példát.
Ez a kötelezettség nem csupán jelképes. Belgiumban, a Cseh Köztársaságban, Máltán és Szlovákiában az irányelv változásokat hozott a jogszabályokban, melyek erősítik a szakszervezeti tagok védelmét, javítják a kollektív szerződések megkötésének vagy kibővítésének folyamatát. Ezek a változások különösen jelentősek azokban a szektorokban, melyekre hagyományosan gyenge tárgyalások jellemzőek, mint a logisztika, magán biztonság, takarítás, otthoni ápolás és platformalapú kézbesítés. Ezekben az ágazatokban a szektoros megállapodás hiánya hosszú időn keresztül alacsony béreket és rossz munkakörülményeket szült. Az irányelv az ágazati tárgyalások ösztönzésén keresztül hosszú távon fenntartható minimálbéreket szeretne biztosítani.
A Bíróság ítélete valószínűleg felgyorsítja ezt a folyamatot. Azoknak az országoknak - mint Észtország és Hollandia -, amelyek a jogbiztonságra várva felfüggesztették az átültetési folyamatot, most tovább kell lépniük. Általánosságban a vita a jogszerűségről a végrehajtásra terelődik: hogyan lehet az irányelvet annak biztosítására használni, hogy a minimálbér tükrözze mind a gazdasági helyzetet, mind a társadalmi elvárásokat, és hogyan lehet újjáépíteni azokat a tárgyalási rendszereket, amelyek segítenek elérni az említett célokat.
Az irányelv célja az volt, hogy emelje a legalacsonyabban fizetett munkavállalók bérét Európában. A Bíróság döntése biztosítja ezt. A jogi kihívások nem gyengítették, hanem inkább erősítették az irányelv jogszerűségét, és új lendületet adtak a megfelelő bérek és a hatékony kollektív tárgyalások biztosításának.
A szerző az Európai Szakszervezeti Intézet (ETUI) tudományos munkatársa.