Február van. A karácsonyi fények emléke már megkopott, a tavasz ígérete még távoli délibáb, a B-vitamin-készletek pedig éppúgy ürülnek a szervezetünkben, mint a türelem a lelkünkben. De idén a szokásos téli levertséget (a „téli depit”) egy másik, sokkal vibrálóbb feszültség is színezi: a választások előtti felfokozott várakozás. A depresszió vagy csúfnevén „depi” már önmagában egy komoly probléma, bár még egy-két generáció csupán úri huncutságnak hiszi…
Gyakran halljuk: „csak rossz a kedve”, „majd kialussza”, „szedje össze magát”. A valóság azonban az, hogy Magyarországon a depresszió nem csupán egy átmeneti hangulat, hanem egy kiterjedt népbetegség, amely százezrek életét teszi tönkre, és közvetlen hatással van a gazdaságra, a családokra és a halálozási statisztikákra is. A depresszió (major depresszív zavar) nem gyengeség vagy jellemhiba, hanem egy biológiai, pszichológiai és szociális tényezők által kiváltott betegség. Magyarországon a helyzet különösen aggasztó, amit nemzetközi felmérések is évről évre megerősítenek. Nagyon nehéz ebben a témakörben a pontos adatok mérése, és sokan még mindig nem tartják a pszichológiát komoly tudományágnak, éppen a mérhetetlensége és a pontos statisztikák hiánya miatt. Becslések szerint Magyarországon a felnőtt lakosság 7-10 százaléka küzd klinikai depresszióval, de élete során minden negyedik-ötödik magyar átesik legalább egy súlyos depressziós epizódon. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag minden magyar családban van érintett. És ha az ember körbenéz, akkor bizony hamar talál a családjai és barátai között olyat, aki átesett ezen – nálunk talán én magam vagyok az. Nehéz erről beszélni, hiszen szégyenli az ember, hogy épp semmire sem képes, vagy a pohár alján vár segítséget, de kellő kezeléssel, türelemmel és igenis szeretettel gyógyítani lehet. No és persze sok-sok akaraterővel.
Sírva vigadó magyarság
Bár a rendszerváltás óta örvendetesen, több mint a felére csökkent az öngyilkosságok száma (az 1980-as időszak évi 4500-as csúcsáról mára 1600 körülire), Magyarország még mindig az európai középmezőny „rosszabbik” felében, illetve a régiós élmezőnyben található. A befejezett öngyilkosságok hátterében az esetek 60-70 százalékában kezeletlen depresszió áll. Az antidepresszánsok szedése az elmúlt két évtizedben több mint a duplájára nőtt. Bár ez utalhat a jobb diagnosztikára is, a szakemberek szerint még így is rengeteg a kezeletlen beteg. És természetesen nem mindig a gyors bogyókapkodás a legjobb megoldás, hiszen az csak elfedi, de meg nem oldja a bajt.
A depresszió kialakulása sosem egyetlen okra vezethető vissza, és Magyarországon specifikus tényezők is súlyosbítják a helyzetet. A magyar kultúrában mélyen gyökerezik a pesszimizmus („sírva vigad a magyar”). A történelmi és az ezekből fakadó belső családi traumák (Trianon, világháborúk, diktatúrák) feldolgozatlansága generációról generációra öröklődik. A tanult tehetetlenség érzése – hogy „bármit teszek, úgysem lesz jobb” – sokaknál alapélmény, ami a depresszió melegágya. És ez az érzés a legalapvetőbb talapzata annak, hogy nem is változtatunk. Vékony a kormány kenyere, de biztos, mondogatták mindig a nagyszüleim, ha az álmok beteljesüléséről volt szó, ha valaki zenész vagy művész vagy bármi más akart lenni, mint amit ők kinéztek belőlünk.
A gazdasági nehézség és a napról napra élés is egy tipikus melegágya az elveszettség életérzésének. Az elmúlt évek inflációja, a reálbérek csökkenése és a lakhatási válság közvetlen hatással van a mentális egészségre. A szegénység és a depresszió között erős korreláció van: a folyamatos anyagi stressz kimeríti a kognitív kapacitásokat és szorongást szül. A magyar lakosság jelentős része él folyamatos krízisállapotban, ami nagyon megterhelő pszichésen és fizikailag is. Nem merünk változtatni, nem merünk kitörni. Cserébe gyűlölködés, örökös elégedetlenség és a felgyülemlett stressz levezetése embertársainkon… – sokak számára ez a megoldás.
Kampányidőszak mint kognitív ostromállapot
Magyarországon az alkoholizmus népbetegség (az egymillió alkoholista országa vagyunk). Sokan a kezdődő szorongást és depressziót alkohollal próbálják kezelni. Ez azonban ördögi kör: az alkohol depresszáns-hatású idegméreg, amely rövid távú oldás után mélyíti a depressziót és növeli az öngyilkosság kockázatát. Súlyos probléma az is, hogy az egészségügyi ellátórendszer sincs a helyzet magaslatán. Hosszúak a várólisták, a pszichiátriai gondozók leterheltek. Egy vidéki kistelepülésen élők számára a pszichológushoz eljutni logisztikai rémálom. Vannak ugyan magánpszichológusok is, de egy igazán minőségi, egy órás terápia 15-25 ezer forintos ára a legtöbb rászoruló számára megfizethetetlen. Vagy ha lenne is rá pénz, sok ember nem mer elmenni, fél, hogy megszólják, vagy bolondnak gondolják. A társadalmi hozzáállás még mindig elkeserítő, sokan gyengeségek élik meg, és a mentális betegségek legtöbbje mai napig tabunak számít. A depresszió gyakran nem szomorúságban, hanem ingerlékenységben, agresszióban vagy túlhajszolt munkában (workaholism) nyilvánul meg, így sokszor rejtve marad a diagnózisig vagy a tragédiáig.
A tél ennek a mentális betegségnek a melegágya. Hideg van, hűvös szél fúj, szürke az ég és korán sötétedik. Ilyenkor a lelassulás, a bekuckózás és az otthon melege lebeg a szemünk előtt. De ez a modern világ, a városi lét, ahol nem alszik a természet se és megy a pörgés ezerrel. Nem tudunk lelassulni, nem „engedhetjük meg magunknak”, mert ott vannak a határidők, az ügyfelek, a vendégek, az olvasók, és azonnal kell mindenkinek minden. Már leszoktunk a természetbeni ritmusról. A városi hó már nem az a romantikus fehér paplan, aminek a költők lefestik, hanem az utak szélén feketedő, kérges jégbucka, ami lassan és észrevétlenül latyakká változott. Az égbolt egyetlen hatalmas, szürke betonlap, ami ránk nehezedik. Ez az „alaphangulat”. A biológiai valóság.
Erre a szürke vászonra festi rá a politika a maga harsány, neonfényű színeit. Óriásplakátok üvöltenek a latyakos utak mentén, a közösségi média hírfolyama pedig olyan, mint egy csatamező. A kontraszt szinte fizikai fájdalmat okoz: a testünk lelassulna, bekuckózik, pihenne, a külvilág azonban maximális fordulatszámon pörög, és azt követeli, hogy válasszunk, ítélkezzünk, féljünk vagy reménykedjünk, bármit, csak foglalkozzunk vele. Mert foglalkozni kell, hiszen most egy ország, egy nemzet és benne sok sok milliónyi kis élet sorsa a tét. „Ilyenkorra a szervezet fényhiánya krónikussá válik” – magyarázza a klinikai szakpszichológus, akit a jelenlegi közhangulatról kérdeztünk. „A szerotoninszintünk csökken, a melatonintermelésünk zavart szenved az állandó félhomály miatt. Az emberek ingerlékenyebbek, fáradékonyabbak. Erre az eleve sérülékeny pszichés állapotra rakódik rá a kampányidőszak, ami egyfajta kognitív ostromállapot. A politika a legősibb ösztöneinkre hat: a félelemre és a hovatartozás vágyára. Egy kimerült idegrendszer számára ez a kombináció – a sötétség és a folyamatos riadókészültség – rendkívül megterhelő.”
Folyamatos készenléti állapot, az egymás ellen uszító plakátok, a direkt gyűlöletkeltés és a folyamatos éberség és a reményteljes várakozás kikészíti az idegrendszert és feszültté teszi a hétköznapi embereket. Az utcán járva minden pillanatban érezhetjük azt a negatív idegállapotot amiben vagyunk, indokolatlan dudálások, kapkodások, csipkelődések, idegeneknek való bekiabálás és inzultusok..és ez még csak a tömegközlekedés.
Diagnózis: választási stressz-zavar
Hogy pontosabb képet kapjunk a magyar valóságról, megkérdeztünk néhány járókelőt Budapesten és egy vidéki kisvárosban is. A válaszokból egyfajta kollektív fáradtság és vibráló feszültség különös elegye rajzolódik ki.
Tibor (52), autószerelő, Szolnok:
„Nézze, én már a híradót se kapcsolom be. Reggel sötétben kelek, este sötétben megyek haza. A műhelyben hideg van, az alkatrész drága, az emberek idegesek. Mindenki feszült, mindegy, melyik oldalra szavaz. Olyan ez a február, mintha mindenki egy pofonra várna, vagy arra, hogy ő adhassa. Én csak azt várom, süssön ki a nap, és lehessen kint bütykölni a kertben, de addig még sok víz lefolyik a Tiszán.( (sejtelmes mosoly)”
Luca (24), Művészeti egyetemista, Budapest:
„Nekem ez az időszak a szorongásról szól. Vizsgaidőszak után vagyunk, kimerültem, és azt látom, hogy a baráti társaságom fele külföldre menne, a másik fele meg itt akarja megváltani a világot. A Facebookom toxikus. Mindenki kiabál. A villamoson is érzem, ha valaki véletlenül meglöki a másikat, rögtön robban a dolog. Mindenki »triggerelve van«. Hiányzik a fény, és hiányzik a nyugalom.”
Anna néni (71), nyugdíjas, Budapest:
„Én szeretem a telet, de most valahogy nehezebb. A boltban drágaság van, a tévében meg csak a veszekedés. A fiamékkal se merek már politikáról beszélni a vasárnapi ebédnél, mert a múltkor is összevesztünk.. Inkább a muskátlikat tervezgetem tavaszra. Az a biztos pont. Meg se mondom kire szavazok.”
A választási stressz valós diagnózis, Az Egyesült Államokban már külön fogalmat alkottak erre: Election Stress Disorder, azaz választási stressz zavar. Bár ez nem egy hivatalos orvosi diagnózis, a tünetegyüttes nagyon is valós, és Magyarországon is tombol. A téli depresszió befelé húz (alvásigény, passzivitás), a választási láz viszont kifelé rángat (aktivitás, düh, vita). Ez a kettősség belső feszültséget szül. Olyan ez, mintha egyszerre nyomnánk a gázt és a féket egy jeges úton. Az eredmény? Kicsúszás.
A magyar társadalom februárban különösen hajlamos a végletekben gondolkodni. A szürkeségben előszeretettel látunk mindent fekete-fehérben: jót vagy rosszat, megmentőt vagy ellenséget. A finom árnyalatok – amelyek a tavaszi napfénnyel együtt szoktak megérkezni – most hiányoznak. Ezt, ami most van, én szürke zajnak hívom, nincs menekvés, csak éberség. De ilyenkor jó lenne kikapcsolni a hírcsatornát és egy kis diétára fogni az agyunkat, hogy csak arra figyeljünk, ami bennünk zajlik és, hogy mit szeretnénk elérni, milyen jövőről álmodunk. A nagypolitikára (makrokörnyezet) kevés ráhatásunk van a szavazófülkén kívül. A saját életünkre (mikrokörnyezet) annál több. Fókuszáljunk arra, amit kontrollálni tudunk. Főzzünk egy jó vacsorát, hívjuk fel egy barátunkat (és beszéljük meg előre, hogy nincs politika), olvassunk könyvet. Építsünk egy kis, védett buborékot, ahová a kampány zaj és a latyak nem ér el.
Van valami vigasztaló a természet ciklikusságában. A választások jönnek és mennek, kormányok alakulnak és buknak, de a februárt mindig március követi, de nem mindegy milyen. Engedjünk be kevesebb zajt, és türelmesen, befelé figyelve várjunk amíg hosszabbak lesznek a nappalok. A tavasz ugyanis – minden politikai ígérettel ellentétben – tényleg elkerülhetetlen.
