Száraz Pál: A kis trónörökös

Csodálatos ruhákba öltöztették a kis herceget, a vállára bíborszínű köpenykét adtak, a szőke fejecskéjére kócsagtollas aranyszínű kalapocskát tettek, drága üveghintóba ültették, amelyet nyolc fehér ló húzott, s oldalt, jobbról és balról négy-négy ragyogó öltözetű lovas kísért, és elvitték az ünnepségére, melyet azért rendeztek, mert királyi apja seregei legyőzték az ellenséges hadat, mely a köztársaságot akarta kikiáltani.
A kis herceg nem tudta még, hogy mi az a köztársaság, de úgy sejtette: rossz és csúnya dolog lehet, mert sokszor árnyékba borította a gond az apja homlokát, ha róla beszélt az ország főembereivel és az udvari méltóságokkal, és az édes­anyját is látta már sírni, mikor meghallotta, hogy emberek vannak az országban, akik a köztársaságot, azt a csúf és ismeretlen dolgot akarják. A kis herceg csak azt tudta, hogy a köztársaság gondot okoz az édesapjának és szomorúságot az édes­anyjának és ezért gondolta, hogy rossz lehet, azért gyűlölte, mert mióta róla beszéltek, azóta kevesebbet játszott vele az édesapja, sőt voltak napok, amikor egyetlen mesét sem mondott el neki a tündérkirályfiról. Ó, a tündérkirályfit hogy szerette volna megismerni! És most azt sem tudja, mi lett vele, mert ez a szó: köztársaság, megölte a meséket. Ó, hogy gyűlölte a kis herceg a köztársaságot, amelyet valami rettenetes sárkánynak képzelt, s mely az ő pici szívét is megfélemlítette, mikor sírni látta édesanyját, aki pedig mindig olyan méltóságteljes volt az emberek előtt.
Idő múltával azonban az édesapja rosszkedve és az édesanyja szomorúsága tovatűnt. A kis herceg ismét hallgatta a meséket, és pici szíve ujjongott, mikor a tündérkirályfi az oroszlánfejű sárkányt is megölte. Bejelentették azután, hogy nagy ünnepséget rendeznek annak örömére, hogy legyőzték a köztársaságiakat.
A kis herceg kacagott örömében, és összeütögette pici fehér kacsóit, mikor felöltöztették az aranyszálakkal átszőtt ruhákba, és beültették a ragyogó üveghintóba. Örült a sok embernek, aki sorfalat állt az úton, a katonáknak, akik zöld lombokkal díszítették fel a csákójukat, ám legjobban a lovak tetszettek a kis hercegnek, s az egész úton könyörgött az udvarhölgynek, aki mellette ült, hogy adjon egy darab cukrot, mert oda akarta adni annak a szép fehér paripának, mely a hintó mellett ügetett. A kis királyfi feléje nyújtotta kezecskéjét, a ló odafordította a fejét, nyerített, és a kis herceg kacagott. Az emberek éljenezték, kiabáltak, kendőket és apró lobogókat lengettek feléje, de a kis herceg csak a fehér paripát nézte, és az egész úton kedveskedő szavakkal becézte.
Kinn a nagy téren, ahol az ünnepséget tartották, a kis herceget odaengedték felséges szüleihez a bíborkárpitú nagy páholyba, melyben pompás virágok kábító illatot ontottak, és körülötte az ország első emberei helyezkedtek el ragyogó ruhákban: aranyos, gyémántos rendjelekkel a férfiak és suhogó selyemruhákban, tündöklő ékszerekkel a nők. A kis herceg sokat gyönyörködött a megszámlálhatatlan katonákban, kik harsogó vidám zeneszóra masíroztak el előttük, és mikor odaértek, feléjük fordították arcukat, és talpukat keményen a földhöz verték.
Az édesapja vakítóan fényes ruhában állt mellette, és kezét a sapkájához emelve tisztelgett a katonáknak. Csillogó ruhájú, aranyzsinórzatú tábornokok és marsallok vették körül a királyt, és a kis herceg büszke volt az édesapjára, hogy az ő kedvéért ilyen fényes mulatságot rendeztek. Lent még mindig vonultak a katonák. Most lovasok jöttek kivont karddal, mit egyszerre felemeltek előttük és a magasba nyújtották, hogy csak úgy szikrázott rajtuk a napfény; a lovak büszkén táncoltak, és a zene fáradhatatlanul harsogott, zúgott, ünnepélyesen és mégis vidáman. Ismét más lovasok vonultak el hosszú lándzsákkal, melyeknek helyén apró, színes zászlók vidáman lobogtak a szélben. Majd tüzérek következtek megszámlálhatatlan ágyúval. Dübörgött a föld, a zene is mintha elnémult volna. Azután csodálatos szép fehér ruházatú, aranyos zsinórzatú testőrök jöttek, élükön a parancsnokukkal, kinek a szivárvány színeiben ragyogó tollak voltak a csákóján. Olyan csodálatos volt az a csákó a tollakkal, melyek izzópirosat, meleg narancsszínt, égszínű kéket és csillogó zöldet játszottak a napfényben, hogy a herceg kinyújtotta utána a karját, és hangosan felkiáltott:
– Azt a sapkát akarom…
Felséges édesanyja mosolyogva fogta le a kezét, a király is mosolygott, s a körülállók is meleg pillantással néztek rá, de a kicsi herceg, kétségbeesve, hogy elveszíti szem elől azt a gyönyörű tollú embert, még egyszer és most már akaratosan, követelően felkiáltott:
– Akarom azt a sapkát…
Majd durcás hangon ismételte, végül sírva fakadt:
– Adjátok nekem azt a sapkát! Én játszani akarok vele, én fel akarom tenni a fejemre…
De a katonák továbbmentek, és a szivárványt játszó tollak is eltűntek. A kis herceg hangosan és makacs akaratossággal sírt, hiába vigasztalták, kedveskedtek. Végre a királyné szigorúan rászólt; a király is feléje fordult, és bosszúsan nézett rá, ám a kis herceggel nem lehetett bírni. Otthon aztán szigorúan megdorgálta az édesanyja, de felséges apja nem elégedett meg ezzel, hanem büntetésül bezárta a szobájába, és ráparancsolt, hogy nyugodtan maradjon.
A kis herceg egyedül maradt a képeskönyvei és játékai között. Ó, hogy gyűlölte most ezeket! Összevissza hányta, dobálta őket. Az ajtóhoz futott, és dörömbölni kezdett. De nem nyitotta ki senki, és a szegény kis herceg sírva fakadt. Az ablakon beragyogott az aranyos napfény, és ő szeretett volna lent játszadozni a parkban, a csobogó márvány szökőkút körül, tarka pillét kergetni a virágágyak között. A madarak édesen daloltak a fákon, pajkos füttyszóval hívták a kis herceget, és ő csak dörömbölt, pici lábával hiába rugdosta az ajtót, végül is keserves zokogással a szőnyegre borult. Ó, hogy haragudott mindenkire, milyen szerencsétlennek érezte magát! Dühében széttépte a Paprika Jancsi rongybabáját, és rálépett az ólomkatonákra; azt hitte, erre már kinyílik az ajtó. De nem! Kiabálni kezdett, hogy meghal… Gondolta: erre csak kinyitják! De az ajtó nem nyílott ki, és a herceg most nagy keserűséget érzett a szülei iránt is. Haragudott rájuk kegyetlenségükért, és valahogyan nagy fájdalmat akart nekik okozni. Szeretett volna meghalni, rögtön, hogy sirassák, szenvedjenek és hogy megbánják, hogy megbüntették. Tűnődött, hogyan szerezhet a szüleinek keserűséget…
Hirtelen felugrott a puha szőnyegről, az ajtóhoz rohant, és ökölbe szorította pici kezét, dörömbölni kezdett:
– Köztársaság… köztársaság… – kiáltotta torkaszakadtából –, itt a köztársaság, éljen a köztársaság… köz-tár-sa-ság…
Várt egy pillanatig, és lélegzetét visszafojtva hallgatódzott, aztán újult erővel, teli tüdővel megint kiabálni kezdett:
– Köztársaság… éljen a köztársaság!…
Ám semmi nem mozdult.
A kis királyfi megijedt, most először érezte a bizonytalanságot, pici szívét félelemmel és nyugtalanító zavarral töltötte el az élet, amelyben, íme, semmi sem állandó. A szegény kis herceg most először eszmélt rá a mulandóságra, lelkében zavarosan megérezte, hogy semmi sem örök, talán csak a fájdalom az, mely pici szívét is elszorította e pillanatban. A kis herceg csak azt látta, hogy ami eddig felforgatta a palota nyugalmas rendjét és ijedt félelmet árasztva szárnyalt keresztül-kasul a fényes termeken, az most egy ajtót sem tud kinyitni, bármilyen hangosan kiáltja is a palota süket csendjébe.
Odakinn forrón zuhogott alá az arany napsugár, tarka pillék kergetőztek a virágok körül, édesen daloltak a madarak, minden hívta, csábította a szőke fürtű rabot, a nyitott ablakon a fűszeres élet ömlött be, de a kis herceg szívében rettentő fájdalom hasított mély barázdát, lelkében keserű ráncot húzott az első csalódás, s érezte, hogy sohasem lesz többé boldog, mert ennek az órának szenvedését sohasem tudja elfelejteni. Az arany napsugár, a tarka pillék, a csacsogó madarak, a gondtalan élet tiszta örömei mind meghaltak ebben a pillanatban, és e rettentő veszteségre a kis királyfi keserves zokogással omlott a szoba puha szőnyegére…
Szőke fejecskéje mellett ott feküdt a széttépett Paprika Jancsi. Torz arca mozdulatlanul bámult, festett képéből azonban részvéttel meredtek ki szemei, s mintha azt mondták volna a kis hercegnek: „Szegény kis herceg… szegény kis trónörökös… hát te is…”