Aberdeenben állunk a sarkon. Lóri bizalmasan a fülembe mondja, ide most kicsit be kellene mennünk, Valér! Gondolom, látja a szememben a riadalmat és a bizonytalanságot, mert hangosan felkacag, konstatálom, na ez is meghülyült, gyorsan le kellene kopnom, de nem fog menni, két napra jöttem hozzá Edinburghból, megszívtam! Gyorsan elmondunk egy imát, mondja, meglátom, mennyivel jobb lesz. Ja, sokkal jobb! Lórit Felnémetről ismerem, szemben laktunk egymással, festettem egy nagy graffitit a kapujára, meg együtt vágtunk fát. Jóban vagyunk, na. Sok minden összeköt minket, nagyon furcsa, hogy mindkettőnket erre sodort a szél. Annyi a mikroszkopikus különbség, hogy ő röntgenfőorvos lett a kórházban, én meg ereszcsatorna-pucoló. Időnként átmentem hozzá, úgy három órára van a két város, s ilyenkor buliztunk vagy túráztunk a hegyekben.
Lóri rángat, karon fog és vonszol a katedrális kapuja felé, amely nyomasztó feketés szürkéjével uralkodik a sétálóutca egészének hangulatán. Láttam már ilyet, sajnos. Megint valaki, akit a nehézségek a spiritualitás felé hajtottak és most nekem is meg akarja mutatni az igaz és természetesen egyetlen utat. Nem hiszem el, mosolygok persze, ahogy a hülyékre szoktam, megbántani nem akarom, de én ezt nem fogom kibírni. Lóra belöki a kaput és széles ívben mutat körbe: íme! A katedrális tömve emberekkel, mindenki mulat, a falakon ketrecekbe zárt csontvázak lógnak, mint középkori városok főkapuja mellett, mutatva a latroknak, mi vár rájuk, ha lopni mernek a falak között. Mindenhol sátáni fajzatok a falakon, kitömött állatok, szobrok, fények, leplek, domborművek, fegyverek, festmények, dübörög a zene, egy igazi boszorkányszombatba csöppentem.
Lóri már rendeli is a sört, és üvölt:
– Azt hitted megkattantam?
– Izé..
Elkezdek nevetni, kiderül, egy hihetetlenül eredetire megépített szórakozóhelyre csöppentem, amelyet olyan autentikusan rendeztek be, hogy egy fél óráig a falakat bámulom, meg a plafont, hogy minden apró részletet felfedezzek, de így sem elég az idő. Újabb példája, amikor érdeklődés hiányában egy templomot már nem tudott, akart fenntartani a közösség, ezért értékesítették.
Boldog vagyok, mikor ilyet látok. Boldog vagyok, mikor hallom, hogy százával adják el a templomokat az USA-ban, mert nincs, aki fenntartsa azokat.
Azonban nem csak ott történnek ilyenek, de bizony Skóciában is. Amit eddig személyesen láttam UK-ben, vidéken luxuslakássá avanzsált vidéki templom a semmi közepén (bizonyára több picike falu közös temploma volt, és mellette tanyasi farmereknek adott hitéletet hajdanán), és megannyi más méretű templom, isten háza, amelyek ma hostelek, lámpaboltok (valamiféle fényt így végül is valóban sugároz...). Kocsmák, éttermek, színházak, közösségi terek, játszóházak, közösségi terek, csak egy más kor közösségi terei.
Érdekes, hogyan jutottam el ide, hogy tudatosan kimondjak ilyen mondatokat, amelyek biztos kiverik a biztosítékot egyeseknél, de ne kapkodjunk, mesélek!
Kamaszként éppen a lakótelepi lakásunk ablakán tekintettem ki, mikor észrevettem, hogy az egyik legjobb barátom fordul be a tízemeletes ajtaján. Vállán tarisznya, kötött pulcsi. Kicsit megváltozott, az utóbbi hónapokban, belépett a Hit Gyülekezetébe. Nem csak ő, de elég sokan a brigádból. Azok, akikkel korábban fergeteges bulikban toltuk, most opálos tekintettel mászkáltak, kötött pulcsi, tarisznya, hónuk alatt Biblia, egyenruhában. Bántott a dolog kicsit, mert hirtelen igencsak egyedül maradtam, de most felvidultam. Mint korábban, automatikusan mentem a bejárati ajtónkhoz, kinyitottam ujjnyira, és visszamentem a szobámba. Mindig ez volt évekig. Egymásnál dekkoltunk, beszélgettünk, zenét hallgattunk vagy ezt követően csavarogtunk. A legszebb talajgyakorlat az volt ezzel a barátommal, amikor fel stoppoltunk Pestre a legmelegebb nyári napon, de elfogyott a vizünk, és megittuk a fél liter Kevertet, ami a hátizsákunkban volt. Ezt követően vett fel egy marhaszállító IFA, platóján vagy harminc állattal és a világ legpiszkosabb emberével, a gulyással.
Nem ragoznám a történetet, mindenki elképzelheti, nem volt sima utunk és nem jutottunk be istállószagunkkal semmiféle koncertre.
Olvasgattam tovább, de valahogy egyszer csak leesett, hogy a barátom nincs sehol. Már régen fel kellett volna érnie az elsőn laktunk, de semmi. Elkezdtem gondolkodni. Már vagy tíz perc is eltelhetett, felkeltem, kimentem a folyosóra, semmi. Nem hallottam a lépéseket a lépcsőházban, füleltem. Hirtelen esett le – ekkor már öt perce nézhettem a folyosó ajtaját, mint otthon felejtett vizsla, ahogy várja a gazdát –, hogy nem hozzám jött. Dórához jött, aki a 3. emeleten lakott, mozgássérült volt és szintén „gyülis”. Szinte beleszédültem a csalódásba, mert megértettem, a magam 17 éves módján, hogy véglegesen egyedül maradtam, és annyira sem vagyok már jó, hogy egy szia!-ra benézzen hozzám valaki.
Életem egyik legnagyobb traumája a mai napig, pedig komoly gyűjteményem van belőlük.
A történethez hozzátartozik – mintegy igazolásként, hogy Istennek szándéka van velem, történetmesélési szempontból –, hogy pár hete, ahogy szakadt teherautómat vezettem a belvárosban, ezt az egykori barátomat láttam egy turistacsoporttal sétált a belvárosban, Edinburghben. Ennek ugye nem sok esélye van. A kocsimmal beálltam egy másik kamion mögé, megvártam amíg a csoport elment mellettem, és csak ekkor folytattam az utam. Olyan szívdobogást kaptam, hogy napokig tartott, amíg megnyugodtam.
Ezzel még nem merült ki a Vidám vasárnap szomorú oldala. A lépcsőházas sztori után talán egy évvel koncerten voltunk a Más Klubban. Egy punkzenekar lépett fel. A megmaradt csapatunkkal és sok más városi alternatív arccal ott gyülekeztünk. A dobos már melegített, verte a bőröket keményen, a gitárosok éppen beálltak, próbálgatták a torzítókat. Ekkor robbant be az Ifjúsági ház aulájába Sziszkó anyja, meg pár gyülis arc, volt haverok, meg az egyik barátunk húga. Mindannyian fehér ruhát viseltek, és megállították Sziszkót. Én pár méterről néztem a szóváltást, ami igen egyszerű dolog körül forgott. Az imalánc azt akarta, hogy Sziszkó, a punkzenekar énekese (talán az Irgalmatlan Nővérekkel lépett fel, de ez nem biztos...), hagyja el a sátán bálját, ám Sziszkó láthatóan nem volt együttműködő.
Szó szót követett, végül az énekes anyja hatalmas pofont adott a barátunknak éppen a százvalahány városi laza előtt, és kiviharzott a teremből.
Barátunk ott állt, el sem tudom képzelni a megaláztatást, égő arccal. Hápogott valamit, tétován nézett szét, olyan részvétet éreztem iránta, amit ma is pontosan elő tudok hívni. A punkok elnéztek valahova, senki nem röhögött, a dobos verte a bőrt, észre sem vette az inzultust. Szerintem ez meg Sziszkó életének egyik alaptraumája maradt, ha innen belegondolok.
Nem lettem az egyházak barátja. Érdekes, de kacskaringós életem alatt hihetetlen mennyiségű különböző hitű emberrel találkoztam, barátkoztam, beszélgettem vagy éltem. Volt ott bigott katolikus, református, zsidó, buddhista, krisnás, muzulmán, hindi, ateista, gyülekezetesek jó pár válfaja. Mindenki elmondta, azt, mit is gondol a hitéletről, életmódról. Érdekes, én soha nem éreztem, hogy nekem dolgom lenne valakivel ilyen téren.
Egyszer, egyetlen egyszer egy anabaptista erődtemplom meglátogatása után Erdélyben merült fel bennem, hogy ezt tudnám szeretni. Egy idegenvezető hölggyel beszélgettem egy órát, és ő azt mondta, tanaik alapja, hogy nem adunk tanácsokat hit ügyében másoknak, mindenki maga dolga, hogy találja meg Istent, illetve hogyan éli az életét!
Aztán egyszer csak egyetemre kerültem. Elvégeztem a történelemszakot, és végig azt tanultam, láttam, hogy valahogy minden, a Földön látható rossz alapja a hatalomhoz való ragaszkodás, illetve a fanatikusan vallásos emberek hite, egyháza. Kiirtott népek százai, eretnekek, bogumilok, anabaptisták, keresztesek, inkvizítorok mutatták be, hogy valami nagyon nem sikerült a vallással. És akkor csak a keresztény vallással foglalkozom, nem is beszélek a többi türelmetlen bigottal a bolygó többi részéről, más kultúrákból.
Emlékszem egy fiatal egyetemi tanársegédre, aki vallástörténetet és hittant oktatott. Szabadon választható óra volt, érdeklődve beültem az első előadásra. A fiatalember, olyan türelmetlen és emelt hangon tartotta az első órát, hogy ijedten menekültem, és nem vettem fel.
Mit lehet tenni? Nekem ez az élettapasztalatom...
Az egyetemen riadtan konstatáltam 27 évesen, hogy nincs nyelvvizsgám, és nem lesz diplomám! Végső kétségbeesésemben kiköltöztem Párizsba nulla franciával, és belekezdtem életem egyik legnagyobb kalandjába, ami teljesen átalakította az életem, és aminek mai napig tartó utórengései vannak. Kaptam egy ingyenes lakást francia emberektől (ez egy külön sztori lesz), szüleimtől egy hatalmas guriga pénzt, és elkezdtem tanulni. Magyarországon, hiába próbálkoztam a némettel, orosszal, latinnal, franciával, angollal, a fura nyelvünk miatt egyszerűen nem tudtam átalakítani a gondolkodásom, nem értettem, hogyan vág más emberek esze. Azonban ahogy kikerültem, valahogy azonnal átváltott az agyam. Pár nap alatt megértettem, amit előtte húsz évig nem sikerült felfognom.
Egy meglehetősen drága magániskolába iratkoztam be, heti öt nappal, napi öt órával, hiperintenzív tanfolyam.
Az osztályban volt húsz ember, reprezentálva a bolygónk sokszínűségét. Volt egy ecuadori, egy kanadai milliomos, egy venezuelai lány, két zsidó csaj, egy palesztin férfi, két lengyel, egy chilei, egy osztrák altatóorvos, egy francia, egy német, egy amerikai, két indiai üzletember, s még páran, akiknek nem emlékszem a nemzetiségére, és volt egy lengyel misszionárius.
A tanárunk egy temperamentumos és dögös hölgy volt, pörgős órákat tartott. Napi öt órába azért nagyon sok minden belefér. Nyelvtanoztunk, beszédgyakorlatok, képleírás, minden ami elképzelhető. Egy nagyon fontos változást vettem észre magamon. Azzal, hogy fizettem egy szolgáltatásért és ezt igénybe vettem, teljesen átalakult a tanulási attitűdöm. Megköveteltem a minőséget. Korábban nem tapasztalt szorgalommal nyomtam az iskolát. Elsőnek érkeztem, betegen is elmentem és nem kerestem kifogást. Az iskolai öt óra után éjszakába nyúlóan csináltam a házikat, fordítottam és mindenhova eljártam, ahol gyakorolhattam a franciát. Elmentem a piacra, boltokba, embereket szólítottam meg az utcán. Mentem kiállításokra, önkénteskedtem, mindent csináltam, mindent is! Elkezdtek idegesíteni az osztálytársak, akik nem csináltak házit, és bosszantottak, akik nem gyakoroltak, és hátráltatták a fejlődésem. Megmondom őszintén, én voltam a legjobban meghökkenve a változáson.
A gondok két hónap után kezdődtek. A lengyel misszionárius búskomor lett.
Nem igazán értettem, de nem ment neki a dolog. Akadozott a múlt ideje, a ragozással ügyetlenkedett. Én azt éreztem, nem gyakorol eleget. Egyre többször pofákat vágott, ha a tanár segíteni akart, emelgette a szemöldökét, minden testjelével azt sugározta, hogy nem elégedett a tanítással. Szegény hölgy, nem tudta, mihez kezdjen vele, mert amíg a palesztin és zsidó tanulók abszolválták a közös beszédgyakorlatot, lengyel hittestvérünk egy kerékkötő lett. Aztán azt is hallottuk, hogy betelefonáltatott valakivel, hogy új tanárt kér, mert neki ez nem jó. Jó volt minden mindenkinek, csak a szerzetesnek nem. Éppen szemben ült velem, figyeltem mit csinál. Firkálgatott a papírra, láthatóan unatkozott, szent képekről ismert mártírtekintettel nézett szét, nem értette, miért halad mindenki, csak ő nem.
Egyik reggel aztán izgatottan érkezett, szinte sugárzott az örömtől. Ahogy a tanár belépett, odaszaladt hozzá, és egy kazettát lobogtatott. A tanár kínosan mosolygott, nem értette mit akar a szerencsétlen, de a pasi mutogatással elmagyarázta, hogy szeretne valamit mutatni. A tanárt odataszigálta a helyére, leültette, ő pedig kiperdült a katedrára. Betette a kazettát és lenyomta a Play gombot.
Felcsendült az „Óóóóóóóóóóóóó, Champs-Elysées című dal. Kicsit olyan volt, mint Mr. Bean, aki a templomban csak a Halelúúújaaaaaaaaa refrént tudja a szent dalból. Meghallgattuk a számot, csoporttársaim értetlenkedve néztek össze. Azonban a lengyel misszionárius, aki amúgy Afrikába készült dolgozni a későbbiekben, ismét előretekerte a számot és megint lejátszotta. Aztán megint. Aztán megint. Ahogy a tanár felemelkedett és diszkréten szólt volna, bosszúsan leintette és ismét átszellemült arccal óbégatta az általa ismert egy sort… és a többi részt kidünnyögte, mint Hajós András az elfeledett refrént a Megasztárban. Újra és újra visszatette a kazettát. Ott ültünk húszan, és ezt a hülyét néztük, ahogy rátelepszik a tanfolyamra. A tanárunk már majdnem sírt...
Mikor meghallottam, micsoda vérengzést rendezett az iráni rezsim a vallás nevében a fegyvertelen tüntetők között (65000 embert is lemészárolhattak, és 350000 sérültről hallani, deportálások és terror lett a mindennapok rutinja), kérem, tényleg ne kételkedjenek a szavamban, de ez az idióta lengyel szerzetes jutott eszembe a joviális szakállas képével, puritán öltözködésével és a kazettájával.
Halleluja!
