Két évvel ezelőtt Bécsben a Collegium Hungaricumban rendeztek kiállítást Keleti Éva fotográfiáiból. Megunhatatlan élményt jelentett Éva néni fotóit újra és újra felfedezni. Sokfelé kiállították az alkotásait, de mindig újabb és újabb titkok tárultak fel a már korábban látott képein.
Ahogy egy portréfilmben, amelyet Mohácsi Szilviával készítettünk, elmondta: őt is a titkok érdekelték leginkább. Olyannak tartotta magát, mint egy rossz gyerek, aki állandóan kíváncsiskodik. Balerinának készült, végül többszörös vargabetűvel jutott el a fényképezőgépig.
A háború borzalmait többszörösen csodás módon élte túl. A sors úgy döntött, neki bizony dolga van. És lett is! Az ötvenes években a Magyar Távirati Iroda fotóriportereként főként dokumentarista képeket készített, munkásokról, családokról. Több évtizeddel később felkereste az akkori alanyait és újra lefényképezte őket.
Egy idő után a színházi fotózásra szakosodott. Az „eljegyzési gyűrűt” számára a legendássá lett Tímár József bőröndöket cipelő képe jelentette Az ügynök halála című előadásból. Tímár a Nemzeti Színházban egy próbán bejött a színpadra és felemelte a két bőröndöt, vajon elbírja-e. Ezt a pillanatot örökítette meg Keleti Éva és innen kezdve színészeket, színházi előadásokat fényképezett. Sokat mesélt a Ruttkai-Latinovits sorozatáról. Az egyik képen az ablakban ül a két színész, kezükben a Rómeó és Júlia előadásának fotója. Azon fiatalon, szerelmesen, az ablakban pedig megtörten és komoran láthatók.
Keleti Éva a lélek rezdüléseit kereste. Ez érdekelte és meg is találta. Mácsai Pál egy kiállításmegnyitón a figyelmének a minőségét és a humánumát emelte ki. Igen, ez a kettő, és még persze sok minden, át is jött a képein.
Nem zárta magába a tudását, Gordon Esztert meg is nevezte utódának, dolgozott is vele. Egy ideig letette a fényképezőgépet, majd újra elővette és újra fényképezett, ugyanazzal a kíváncsisággal, mint azelőtt. Szeretett és tudott kérdezni. És igen, tudott figyelni. Többször emlegette, hogy egy fotográfusnak, vagy újságírónak mekkora a felelőssége. Ő ezzel mindig tisztában volt. Néhány hónap különbséggel ugyanabban az évben született, mint Szakonyi Károly író. A kilencvenedik születésnapjuk közelében a Rózsavölgyi Szalonban együtt is köszöntötték őket. Óriási személyes szerencsém, hogy az utóbbi években mindkettőjüktől nagyon sokat tanulhattam: színházról, emberismeretről, bölcsességről. Károly még köztünk van és maradjon is sokáig!
Keleti Éva a már említett filmben beszélt az elmúlásról is. Azt mondta: nem tartja tragédiának, inkább az élet természetes velejárójának. Hozzátéve, ha sikerült valamilyen nyomot hagynia, akkor már megérte ez az egész.
Éva néni, sikerült! A szavai és a képei mindig velünk maradnak! Muszáj rájuk vigyáznunk!
