Van-e mindennek aktualitása? Nem sok, hacsak annyi nem, hogy nemcsak a barátaiddal, hódolóiddal, hanem a jövődet biztosító választókkal is érdemes jóba lenni.
A privatizáció kezdeti konfliktusai közül csak párat kísérek nyomon, és két feltételezést fogalmazok meg. Az első: a spontán privatizáció és az állam felügyelte privatizáció szakértői közötti mély konfliktust fel lehetett volna oldani. A második, és talán a fontosabb: a szocialista vállalatvezetői kar nyomon követhető tévedések következményeként vesztette el azt a politikai tőkét, amelyet addig felhalmozott.
A változások kora
Az 1968-as csehszlovákiai agressziót követően a reformok folytatása lekerült a napirendről., ami elégedettséget válthatott ki a birodalmi szocializmusért aggódó magyar és szovjet politikusokból. És úgy tűnik, a reformok leállítása Kádárnak sem volt ellenére. Csakhogy az olajárak növekedése erős keresztfénybe állította a kelet-európai árucserét, az egész KGST felbolydult. A magas olajárak miatt a szovjetek nem nézhették tétlenül az addigi energiakereskedelmi árszinteket. Csökkentették a puha áruk fejében szállított olaj mennyiségét, áttértek a világpiaci árakra, és igényesebb vásárlóként léptek fel.
A Kádár-rendszer konszolidációjának lényege a kiszámítható és folyamatos egyéni fogyasztásnövekedés és a szociális ellátások kiterjesztése volt, ennek pénzügyi alapjai azonban folyamatosan gyengültek. Ám amíg könnyű volt hitelt felvenni, addig a szükséges reformokat is könnyen utasították el. Ám a szabad forrásokat nagy mértékben lekötötte a növekvő adósságszolgálat. A korban a kibontakozás reményét néhány mezőgazdasági és ipari vezető adta, nem pedig a rendszer alapos felülvizsgálata. Velük testületi üléseken, vadászatokon és országjárásokon találkoztak, és Kádár Jánosnak a gazdasággal kapcsolatos mélyebb benyomásai a kor vállalati hőseitől eredtek – Szabó Istvántól Burgert Róberten keresztül Horváth Edéig. A hatalmi mezőben a minisztériumhoz képest a vállalat inkább látszott felelős gazdának, mint az állam, amely a rossz gazda szerepét vette magára.
A Grósz Károly által fémjelzett új szakaszban (1987–88) az addig elutasított reformokat végül sorra elfogadták, a kettős bankrendszertől az adórendszeren át egészen a társasági törvényig. A főtitkár hitt abban, hogy a reformok életképessé teszik a szocializmust, a gyors hatásban azonban kételkedett. A kedvező pillanatok azonban elmúltak, a reformok súlyos gazdasági válság és pénzhiány közepette indultak el, és az utcán nem a gazdasági reformok pozitív hatása, hanem a politikai változások szele érződött. Rövidesen (1988 novemberében) Németh Miklós lett a miniszterelnök, aki megértette, hogy az MSZMP vezetése a gazdasági nehézségekért feláldozandó áldozati bárány szerepét szánja neki, amihez nemigen fűlt a foga. Viszont a hozzá hasonlóan nagyobb mozgástérre vágyó vállalatvezetői réteggel szövetség alakulhat ki.
Az önkormányzó vállalatok menetelése
1984-ben kiadtak egy új minisztertanácsi rendeletet (33/1984), amelynek lényege az volt, hogy bizonyos vállalatok fontos ügyeikről maguk – a menedzsment, a minisztérium, a dolgozók trojkája együtt – döntsenek. Az állam továbbra is szabályozási engedélyekkel/korlátozásokkal élt, közülük a legfontosabb példa a külkereskedelmi engedélyezés. A jogszabály a vállalatokat három csoportba osztotta: a vállalati tanács, illetve a közgyűlés (küldöttgyűlés), valamint az igazgató által (állami felügyelet alatt álló) irányított szervezetekre. Az első két kategóriát most önkényesen összevonom és önkormányzó vállalatnak nevezem: róluk lesz itt szó.
A jogszabállyal együtt egy sor összekapcsolódó változás indult el. A rendszer korporatív jellege általánossá vált, vagyis a pozíciók kölcsönösen cserélődtek: ma én vagyok a párttitkár, holnap pedig az igazgató, és fordítva. A vállalatvezetők helyt adtak a reformvitáknak, aktívan részt vettek bennük. Megjelent a vállalatát optimalizáló és az elfogadható politikai irányítást egyszerre igénylő vállalatvezető. Sokan előbb a forrongó MSZMP-t, majd 1989 őszétől az MSZP-t támogatták. Csakhogy az állampárti belső végjátékban az MSZMP-t az MSZP, azt pedig a rendszerváltás győzte le, a nagyvállalati vezetői kar státuszával egyetemben.
A történések illusztrálásához Pozsgay Imre (korántsem egyedülálló) esetét használhatjuk. A Hazafias Népfront főtitkárát népszerű politikai szerepvállalása elvitte a csúcs előtti pontig, onnan azonban erős pártra vagy mozgalomra kellett volna támaszkodnia, amelynek szervezését visszautasította. Hiányzó mozgalmát a személyes népszerűség és a befolyásos barátok nem pótolhatták.
A spontán privatizáció kibontakozásának pillanatában már felmerült, hogy egy államilag ellenőrzött privatizáció segítségével csökkenteni kellene az adósságterhet. Sem helyesnek, sem igazán barátságosnak nem látszott, hogy a (spontán) privatizációból származó bevételek a vállalatoknál, az adósságok viszont az államnál halmozódjanak fel, miközben egyre nyilvánvalóbb veszélynek tűnt, hogy az adósságszolgálat két vállra fekteti a magyar államot. Mert kié is az a pénz, amelyet a vállalatok a maguk részlegeinek értékesítésével keresnek? A vagyont adósságért gondolata (debt/equity swap) nem a spontán privatizáció nyomása során merült fel, hanem már korábban is, hiszen a rendszer súlyosan el volt adósodva; pontos tervek nem maradtak ránk. Igaz, Grósz Károly amerikai útján 50 nagyvállalat eladását ajánlotta fel – ez az egyetlen olvasható bizonyíték.
Reformkarrierjük csúcsán a vállalati vezetők gazdag mecénásként befolyásos barátokat és okos tanácsadókat szereztek. A felszabadító reformok, valójában a rendszer végnapjaiban a pillanat hercegeivé váltak, ám arisztokrácia nem lett belőlük. Erősek voltak a hagyományos testületekben, ám gyengék a közvéleményben. Lemaradtak a maguk (igazán csak elképzelt) rezsimváltásáról, amelyben ők a vállalatok kapitányai maradnak, miközben állami tulajdonrészekhez is hozzáfértek volna. A vezetők helyére is szükség volt, minden ellenzéki párt bőségesen rendelkezett saját igazgató-jelöltekkel. Eljött – ahogy a kor egyik gondolkodója erős malíciával megfogalmazta – az osztályvezető-helyettesek forradalma.
Ma már szinte elképzelhetetlen, de a korabeli jogászi és politikai influenszer csoportok egy része tényleg az állam nélkül gondolta el az állami vagyon értékesítését. Abban az időben az állami tulajdonos legfeljebb egy bürokratikus szellemkép volt. Nemigen jelent meg, semmit nem adott, legfőbb képviselője a Pénzügyminisztérium a költségvetés bevételi oldalát facsarta, amikor meg védte az egyensúlyt, közellenséggé vált. A közélet narratívájában az állam rossz gazda volt, mondván, a piac majd megoldja a gondokat. Közben mégis a központi irányítás dominált; vagy úgy, hogy közvetlenül beavatkozott, vagy úgy, hogy nem tette a dolgát, pedig kellett volna. Államközpontú államtalanítás alakult ki. Végül is egy aufklérista reform így fest.
Konfliktusok az állami privatizációs csoporttal
Nem kétséges, a spontán privatizáció jól igazodott a korábbi reformokhoz. Az önkormányzó vállalat érzékeny a piacra, ha hagyják, jobban kezeli a forrásokat, mint az állam. A vállalati igazgató-tulajdonos szenzitívebb figurának tetszett a rendszerben, mint egy minisztérium osztályvezető.
Így aztán az önkormányzó vállalatok privatizációját segítő szakértők ellenérzésekkel fogadták az állami privatizációs felügyeletet követelő szakértőket. Érthetően: harsányak voltak, szemtelenek, és illetlenül nagy figyelmet keltettek. Ám kiindulópontjuk érvényesnek látszott: ugyanis ha eladják az állami tulajdont, a tulajdonos állam miért marad le a bevételről? Ami kezdetben nem volt érdekes, fajsúlyos kérdéssé azután vált, hogy a közvélemény visszautasította a szocialista igazgatóknak az új rendszer tőkéseivé válását, és ebből – korántsem függetlenül a politikai küzdelmektől – egy pillanatra sem csillapodó politikai ellenszenv alakult ki.
Akkor már az utca tudni vélte, hogy az igazgató a kommunista rend képviselője, a tiszták pedig az ellenzék oldalán állnak. Mire a kormány és a spontán privatizációs szakértők észbe kaptak, a hangulat átütő volt. A kormány végül elrendelte az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) megszervezését, bár sok támogatást nem adott hozzá. Így aztán az ÁVÜ meglehetősen amatőr projektnek indult, és sokáig az is maradt. Nem sokat segített az a pár külföldi tanácsadó, akik csatlakoztak, mert az ő tapasztalataik olyan távol voltak a magyar valóságtól, mintha az alföldi fásítási programot exportálnánk a nepáli Annapurna havas ormaira. Felkent szakértők joggal gúnyolták a szervezők jogi balkezességét. Gyenge volt, ügyetlen megfogalmazásokat használt. De mégis, ez volt a folytatható privatizáció iránya. Az irányzatokat össze lehetett volna hangolni, ám a barátságos kompromisszumok esélye elpárolgott, kivéve a bicebóca átalakulási törvényt, amelyet a pártos szakmai közvélemény megvetett. (Az önkormányzó vállalat társasággá alakul, így az állami eladhatja, cserébe visszaadja a bevétel 20 százalékát; és a kifogás: ezzel az állam elismeri a vállalatok rendelkezési jogát az állami tulajdon felett.)
Erős politikai támogatás híján a csaknem eszköztelen ÁVÜ előkészítő csoport néha erős fellépéssel, máskor tranzakciók nem túl ízléses leállításával növelte mozgásterét. Főleg a spontán privatizációval szembeforduló közvéleményre támaszkodott. Az állami irányítású privatizáció fontosságának propagálásában fórumot a nyilvánosság nyújtotta számunkra. A nyilvánosság támogatásáért vállaltam a rendszerváltó tárgyalások állampárti küldöttségének vezetését is a tulajdonreform témájában (II/3), ami utólag visszatekintve előre látható kudarc lett.
Arra törekedtünk, hogy a privatizációs politikát az Országgyűlés, de a privatizációs szervezetet a kormány felügyelje. Ennek támogatására fogalmaztuk meg a Vagyonpolitikai Irányelveket, amely egyfajta iránytű lett volna, hogy adott pillanatban mit ne adjanak el (bankokat, stratégiai ágazatokat). Ámde a korábban szunyókáló Országgyűlés a rendszerváltást megelőzően kormányzói üzemmódba kapcsolt. Elfogadta ugyan az ÁVÜ-törvényt, de a maga felügyelete alá helyezte az operációt. Még annyit sikerült elérnem, hogy levették a napirendről az igazgatósági tagok megválasztását, mondván, hogy rövidesen jön a rendszerváltás első választása, legyen a választás az ő dolguk.
Egy kis hübrisz
Utólag úgy vélem, hogy a privatizációs előkészületeket egy pont után már nem volt bölcs dolog folytatni. Legitim hátterünk akkor szűnt meg, amikor a kormány ráfordult a rendszerváltás-rendszerátadás aktív szakaszára, vagyis kiderült, hogy Németh Miklós már nem akarja kitölteni a mandátumából 1992-ig hiányzó másfél miniszterelnöki évét. A projekt megrendelője pozíciót váltott. A rendszerváltó kerekasztal-tárgyalások tulajdonreform bizottságában hasonló történt, és végül magamon kívül már senkit nem képviselhettem.
Az ÁVÜ első törvényének elfogadásával (VII./1990) nagyrészt lezáródott az előkészítés során kiélesedett konfliktusok kora. Kiderült, nemigen volt szándék arra, hogy a vállalati reformok pozitív hatásait megőrizve vegyék figyelembe az eladósodott és tulajdonos állam pénzigényét is. A törvényi konstrukció szerint a spontán privatizációs formulák nagyrészt maradtak, de kiegészítésként létrejött egy kis terjedelmű, az állam társasági vagyonára korlátozódó szervezet (mínusz bankok, de ez külön történet). Ez lett az ÁVÜ, kicsi volt, korlátozott és komplikált is, de gyorsan nőtt.
Aztán az 1992, a vállalatok általános társasággá alakítási kampánya után az ÁVÜ az államszervezet különleges hatalmú óriásává vált. Ekkor már a politika, a lobbik, a bennfentes kereskedők és a pártpénztárnokok elsődleges célpontja és mézes bödöne. Az évek során – javarészt a külső lobbik nyomására, részben ellenüke – kifejlődött benne az állami szervezet tükre: az iparosok, mezőgazdászok, energiával és telekommal foglalkozó részek. Külső környezetében tranzakciós csoportosulások alakultak ki, ebben voltak politikusok, szervezők, táskás emberek, és főként közvetítők meg lobbisták.
És végül: ha nem akkor, hanem csak az 1990-es parlamenti választás után alakul meg az ÁVÜ, semmi eget rengető esemény nem történt volna, ahogy a beindulás sem jelentette a jövedelmek beözönlését. Arra még évekig várni kellett. A rendszerváltás tucatnyi nehézsége mellé az Antall-kormány kapott volna még egyet, az előkészítők bűnlajstroma pedig csökkent volna. Talán megúszom, hogy politikai céltáblává váljak. Csakhogy akkor úgy láttam, a világ megmentése nem várathat magára. Hübrisz, rosszul láttam. Az azóta eltelt jó három évtizedben régi dicsőségünk árnyéka is megelőzött bennünket, a lengyelekről nem is szólva. Mégis sokan hiszik, hogy ki lehet törni, vagyis lehet, hogy mégis lehet.
