Valójában testem egy doboz, benne lakom Én, dobozlétem és egyéniségem összemosódik persze, mert kettőnk között élénk a dialógus (veszekedés, önkorlátozás), de a dobozt csak egy másik dobozban lehet elhagyni – például egy baleset során –, de hadd ne beszéljek már ilyen morbid dolgokról.
Testek: korábban is sokat kellett vele bíbelődni, csak az más volt; teszem azt a divat diktál, vagy erotikus vágyaim diktálnak nekem. Fogyókúra, ruhaválasztás, a partner közel vagy távolabb tartásának módja érdekel a testem „viselésekor”. De ez nem olyan kellemetlen, mint a betegségekkel való törődés, azaz a dokihoz járás, gyógyszerezés, fájdalmak. Aztán – nem is mellékesen – itt van a test-doboz és a kíváncsi tekintet reakciója; például egy-egy csinos nőre bámulok, vágyakozom, netán választ várok. De hagyjuk ezt a funkciókört.
Maradjunk annyiban, hogy ketten vagyunk: a doboz meg Én – a doboz az Én háza, az ami tárol, akadékoskodik vagy épp trambulinként segít céljaim elérésében. Akárhogy is, de úgy viselkedik, mint az Éntől különálló lény. És vannak a szemek, melyek ezt a test-dobozt (a környezetemben) figyelik, szurkolnak neki, vagy épp gáncsolják. („Atyavilág, milyen csúf vagyok” – gondolom olykor.) Mert ott van a mások szeme, ami formál, ítélkezik, vagy félelmet kelt. Nem is olyan egyszerű ebben a test-dobozban lakni.
A virtuális testek világa
Testek, képek, fotók, akármik – a szemek vizsgájának tárgyai. A kettő nem választható el egymástól. A test-dobozokon átlép a szem, a tekintet kíváncsi a világra és ítélkezik. Szerelembe esve például a kíváncsiságnak a nő (vagy férfi) testének minden részletét fel kell keresnie, akár nem is érintve, viszonzásra várva vagy nem várva, mindegy. A másik testének felfedezése – szerelem esetén – nagy élmény, nyomozás a test titkai után. Csak az a fura, hogy ha összejövünk, testeink összeforrásakor én nem látom az ő testét – elvakít a szenvedély? –, ami lát, az a kéz, meg a test (az enyém, meg az övé). Mert a testrészek is „látnak”...
De van itt még valami: hogyan fest a tested mások szemében? Ha például pocakos vagy, kövérként szerepelsz? Súlyos kérdés, mert ha például állásinterjúra mész, kövérként esélyed sincs, hiába tudsz franciául és szingalézül: a testképed miatt lepontoznak. Az ilyen szituációk ellen fogyókúrák tömege veszi fel a harcot – nőknél inkább, férfiaknál kevésbé –, de a társadalmi norma által elfogadott testtömeget szinte kötelező elérni: állás, pénz, szerelem stb. függ tőle. Pláne ebben a mai, a szépség-fiatalság jelszavában élő társadalomban. Szóval sok múlik azon, hogy néz ki a tested.
Idegen ember teste nem különösebben érdekel, noha például egy kétméteres ifjút megcsodálok, hogyan képes ezzel a magassággal beszállni a földalattiba. De olyan is volt már, hogy vizsgáztatás közben a hallgatónak – csendben, csak neki – azt súgtam, hogy erős testszaga van, csináljon vele valamit, mert a következő vizsgaállomáson emiatt fogják lepontozni, ő meg nem is sejti miért gáncsolják.
Testek rengetegében kalandozunk, ám tekintetünk – illetve lelki szemeink – átlát(nak) a ruhákon. Ennél fontosabb, hogy beszélgetés közben nemcsak a szavak-mondatok jutnak el hozzám, a testbeszéd apróbb-nagyobb részletei is részt vesznek a dialógusban, olykor ellent is mondva annak, amit partnerem épp magyaráz. Vagyis halljuk-látjuk-vesszük a testbeszéd „mondatait”, akár akarjuk, akár nem, voltaképp test-test-ellen – full contact – módon vagyunk jelen egy-egy fontosabb diskurzusban.
És olyan is van, hogy miközben fontos élettényekről folyik a diskurzus, tudat alatt bekönyveljük magunknak, hogy partnerünknek szép a keze, vagy feltűnik, hogy festi a haját, miközben a téma, amit megbeszélünk, valami egészen más terrénumon folyik. Mégis megüti a szemünket a jól-rosszul tetovált alkar. De tudnunk kell, hogy a testbeszéd nemcsak kíséri a dialógusunkat, de néha fontosabb a kimondott-meghallott szavaknál, mert akaratlanul dolgozik és titkos, vagy leleplezni való érveket is képes közölni velünk. Érdemes rá figyelni.
Eddig a valós testek alakváltásairól szóltam. De testek másutt is vannak. A vágyálmok, képzelt testek, víziók – és most itt nem is csak erotikus képekre gondolok – mint testképek, misztikusok. Fel- és eltűnnek, pillanatnyiak, alakulnak-torzulnak, hazugságainak (kellemetes utóhatásuknak) többé kevésbé tudatában vagyunk. Hajnali álmaimat olykor visszaidézném, ám hiába, az álom(kép) csak futó vendég.
Hímnem-nőnem
Az alcímet, Jean-Luc Godard egyik nagy filmjéből a Masculin féminin című munkájából lopom. Azért, mert ez a hatvanas évekbeli mozi a nők és férfiak testéről, mint a politika alapanyagáról (szociológiájáról) mesél.
Az itt szereplők nem erotikus vagy szexuális testek, inkább a kor lakóinak szociológiai megközelítését prezentálják. (Amúgy a rendező akkori logója „a Marx és a Coca-Cola gyermekei” volt.) A film ugyan régi, de fura módon akkor is hasonló idők jártak, mint amiben ma élünk: háború (Vietnám), elnökök – De Gaulle, Mao uralma –, társas szex, és persze lövöldözős erőszak. Nála a női test, mint politikum szerepel, hogy a nők jobban tudják alakítani a lázadás politikáját, mint a férfiak. És persze a politika jól elbánik velük. (Még egy kívánatos divatmodell csajnak is kínkeserves az élete...)
A filmcím arra utal, hogy a női test mára mennyire politikum lett: az erőszak hengerli a párkapcsolatokban élőket, akár munkahelyükön is. (Divatba jöttek a kések, meg a fojtogató kezek akár egy rossz szlogen miatt is.) És nincs mentség, a nőknek nincs kihez fordulniuk, rajtuk nem segít senki. Ebben a patriarchális társadalmakban, amiben leledzünk, ez már így rögzült: a nő korábban árucikk volt, ma – mint test – áldozat.
A feminizmus – ilyen-olyan variánsai – a női testet fel akarta szabadítani, de több hullámban is inkább politikai tartalmakba sorolta a csajokat, akár a jobb-, akár a baloldali feminizmust vesszük. És képzelheted, hogy kozmetikumra, arcműtétekre mi pénzt áldoznak, csakhogy érvényesülhessenek. A női test itt is csak pár évig fontos szereplő, az idősebb hölgyek legfeljebb díszletként funkcionálnak, emlékeztetnek az egykorvolt ruhadivatok szereplőire.
A sors kezében a férfi testek más szerepet kapnak. Érdekessé a háborúkban váltak, de normál időkben is mutatnak bántó képeket. Gondolj az extrém sportokra, a szép férfitesteket elgázolja a testkultusz: nem megy ki a fejemből, hogy a boksztörténet feljegyzése szerint kb. ezerhatszázötven küzdő izompacsirta halt meg a ringben a tomboló publikum örömére. De az elit sportokban sincs másképp, jó páran a műlesiklásban végzik, hisz 160 kilométeres sebességgel fának csapódni véres horror, de képernyőképes, mert a test itt a közönség igényét szolgálja, a „vért akarok látni” szadizmusát, és persze a tévé imádja az ilyesmit. A szép férfitestek áldozattá válnak, és szociológiai termékek lesznek.
A testek békés pillanataikban a normalitás, a szépség műtárgy-forrás jellegét hordozzák, ám közelebbről tekintve itt is politikai termékkel találkozunk. A bunkók – akik majd' minden világtájon többségben leledzenek – nézőként-drukkerként kívánják a testek áldozatát, véres, netán szenvedő szerepét. Sajnos, meg is kapják. Hiába szólnék be, hogy ne verjék szét a szorítón belüli játékos agyát, megkapnám, hogy a testkultúra ellensége vagyok. De más példával élve, a Mont Blanc tetőjéről lesiklani – szép látvány, csinos tévésnitt lehet. Csak arra nem gondolunk, hogy itt a halál peremén folyik ez a testi-képi játék.
Végül egy kis horror. Günter Grass írja (a Ráklépésben című regényében), hogy a háború vége felé Königsbergből (Kalinyingrádból) a kikötő és a menekítő hajók felé vonultak az asszonyok, karjukon kisbabájukkal. A helyi náci Gauleiter parancsba adta, hogy ne dobálják szerteszét a gyerekek a játékbabáikat az út mentén, mert csúfítja a városképet. Kisült, a játékbabák megfagyott bébik voltak szanaszét. Testek a rémületben.
Halottaim mobilszámai
Ők már rég eltűntek, mobilszámaik viszont élnek a zsebemben, haláluk után akár évekig is. És egyre többen vannak. Kitöröljem őket a telefonomból? Nincs hozzá kedvem, valami rossz érzés fog el, amikor neki akarok kezdeni.
Fura ez az élet utáni élet, pedig másutt is kísért: régi színielőadások szereplői tűnnek fel itt-ott-amott. Újságban olvasom, hogy huszonkét évvel korábban feleségül vette..., aztán ma már sehol nincs. Virtuálisan meghosszabbodik az életük, valójában csak a nevük – az internet nem felejt –, ami olykor keserű emlékeztető.
Nem is oly rég... – mondom magamban, pedig bizony elég régen dumáltunk, csak az idős kor rövidíti az elmúlt időt.
Hoppá, az egyik szám megszólal, kiveszem a zsebemből. „Téves!” – mondja egy idegen hang.
A Mennyei Legelőkön nem telóznak...
