Találóan fogalmazta meg egykor Bibó István: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni...” Az a demokráciát, a humanizmust, semmibe vevő reakció, amit illiberális politikusoktól látunk, valójában a félelem jele. Az aggodalomé, hogy elvesztik a hatalmukat. A minap Donald Trump fakadt ki: attól tart, ha a félidős választáson a demokraták kerülnek többségbe a képviselőházban, impeachmentet, alkotmányos felelősségre vonási eljárást indítanak ellene.
A novemberi voksolásig nem lesz fék az őrület amerikai vonatán. Trump példáján (is) láthatjuk, hogy a hatalmi koncentráció milyen súlyos mentális zavarokat idézhet elő. Már első elnöksége alatt is belekóstolhattunk ugyan abba, milyen az, ha valóra válik egy horrorfilm forgatókönyve és egy kiszámíthatatlan ember vezeti a világ első számú hatalmát, most azonban sorban dőlnek le a tabuk, s kérdezgetjük hüledezve: hogy adhattak az amerikai választók másodszor is bizalmat Trumpnak? Még egy évvel ezelőtti beiktatását megelőzően szakértők óvatos derűlátással nyilatkoztak: Ukrajnát továbbra is támogatni fogja, nem sodorja veszélybe a NATO-t, ő is partnernek tekinti majd az EU-t, hiszen Washington nem akarja felrúgni a hagyományos szövetségi rendszert, ám e jövendölések kudarcot vallottak. A szakértők ugyanis pragmatikusan közelítik meg a világpolitikai kérdéseket, nem feltételezik azt, hogy a világ első számú hatalma vezetője nem tartja magát a józan ész szabályaihoz. S például olyan kijelentéseket tesz, miszerint mivel nem kapta meg a Nobel-békedíjat, így már nem is érzi kötelességének, hogy a békére törekedjen.
Ma már nem is az a kérdés, Trump mit gondol a NATO-ról, hogyan vélekedik az európai partnerekről, hanem az: támadást intéz-e egy Európához tartozó sziget, Grönland ellen, vagy „csak” megvásárolja. Trump átlépett minden elképzelhető határt azzal is, hogy vámokat akar kivetni a Grönland bekebelezését ellenző európai államokra. Azt kiáltja ki ellenségnek, aki nem a leigázó mellé áll. Eközben az Egyesült Államok intézményei bénultan figyelik az elnök egyre kiszámíthatatlanabb, öncélúan provokatív lépéseit. A szövetségesek pedig mind reményvesztettebben keresik a racionalitás utolsó nyomait Washingtonban. A korábbi „fékek és ellensúlyok” rendszere nem működik: a józan mérlegelés helyét az ösztönpolitika, a személyes sértettség és a bosszúvágy vette át.
Egyetlen pozitívuma van ennek az állapotnak: Európa végre kénytelen összezárni. Felismeri: ha nem képes önállóan gondolkodni és cselekedni, akkor kiszolgáltatott marad. Természetesen lesznek országok, amelyek nem szállnak fel erre az európai vonatra. De ezekben az államokban jellemzően olyan kormányok ülnek, amelyeket nem az emberség, a szolidaritás hajtja, s nem is a polgárok életminőségével törődnek, hanem amelyek számára a félelemkeltés szintén politikai eszköz.
Bibó István mondata ma is aktuális: a demokrácia a félelem elutasítása. Európa most választás előtt áll. Vagy hagyja, hogy mások irracionalitása, tomboló és romboló impulzusai írják a jövőjét, vagy leküzdi félelmeit és felnő azon történelmi szerepéhez, amelyet az alapító atyák szántak neki.