Sokféle okból hálásak lehetünk Kapitány István megjelenésének. Mindenekelőtt jó dolog, hogy jelentős globális karrier után valaki itthon beáll az országért dolgozni. Megjelenése sokféle ellenzéki várakozás igazolása. Őt megelőzően már itt volt Péterffy Tamás az USA-ból, a maga nagyjából 75 milliárd dolláros vagyonával, aki jött, hogy beszálljon - aztán beszélt Orbánnal, és hazament.
Kapitány szervezett lejáratása folyamatban van, néha mulatságos a szöveg. A NER átcsapott ortodox kommunistába, amikor azt mondja, hogy Kapitány eladja az országot a globális tőkének (Black Rock), amelyet még pár éve, vele együtt a tarajos hajú externáliaminiszter volt szíves magasan kitüntetni. Felhorgadtak a neomarxista rendszerkritikai hangok is a globális hatalom hazai térnyeréséről, mintha Kapitány csak úgy eladhatná a hazát a Black Rocknak. Nem oda Buda! A haza már zaciba van adva, zálogként megterhelve az oroszoknál és a kínaiaknál, legutóbb az amerikaiaknál, a szuverén magyar kormány pedig tudvalevőleg nem enged a külső nyomásnak. Felélénkült a majdnem olvashatatlan neomarxizáló szöveg a globalista nagyvállalati veszélyekről. Lesz még szőlő, lágy kenyér, mélyállam.
Kapitány megjelenése módot adott a NER-sajtónak, hogy leleplezze az új ember fényűzését (bármi legyen is az), meg azt is, hogy Magyar Péter ingyen whiskyt ivott nála (mellesleg a vendégeimtől otthon én sem szoktam pénzt kérni). A megszerzett ingatlanok, autók, hajók, kastélyok, külföldi rezidenciák és illegális, de milliárdokat rejtő számlák után a nercegek persze egy rossz szót se szólhatnának bárkiről. De nem is a csillogás mértéke a valódi különbség, hanem hogy az egyik a maga munkájából, a másik (a NER) pedig a mi munkánkból és a neki feleslegesen átadott államhatalomból lett gazdag. Van különbség a gazdagok és szépek, meg a gazdagok és herék között.
A whisky szürcsölgetése, a luxus szeretete mellett azonban mégis a hívságokat soha meg nem vető Matolcsy pénzügyi podcastjai a kedvenceim a NER-es aranykifőzdéből, a Félix étteremből. Rosszkedvűen tapasztalom, hogy a korábbi állapotához képest már nem okos, hanem okoskodik. Öregszik, ami magánügynek tekinthető mindaddig, amíg az előtörő egyszerű világigazságokat nem teszi közzé. Ami viszont gyakran előfordul. A világ leegyszerűsödik, vele mindennek a megoldóképlete is. Egyszerű igazságokat tudunk meg, amelyek félműveltségből, korhadt, de még mindig ficánkoló egóból állnak. Mi látjuk, saját szerencséjükre ők nem.
De vissza Kapitányhoz. Nagyon is egyetértek vele abban, hogy Magyarország sokkal gazdagabb lenne (ő még ennél is többet mond), ha nem vesztegetjük el az elmúlt évtizedeket. De elvesztegettük. És jelenleg ahová ő jön, ott együtt él a remény és a tudatlanság, az önbizalom és a mélységes tapasztalatlanság. Hiányzik az államigazgatási tradíció, a hivatásrendi tudás, viszont virul a meghunyászkodás szokása. Nem a fejlődés, hanem a lecsúszás alapjai szilárdultak meg.
Ismételnünk kell: a magyar politikai állam erővel bír ugyan, azonban létezésének fő célját saját túlélésében látja, célja pedig, hogy elkerülje a társadalmi lázadást, miközben örökösnek látszó vezére egyre nagyobb birtokokat adományoz az őt támogató NER-arisztokráciának. Egy normálisan működő vállalatnál sem a zavaros funkcionalitás, sem a vezetés maffiaszerűen szervezett formációja nem létezhet sokáig, mert a részvényesek fellázadnak: innen nézve a magyar politikai államban a vállalati irányítási struktúra bevezetése akár előrelépés is lehetne.
Jó, egy vállalat nem az ország, mindkettőnek vannak sajátos vezetési elemeket igénylő terei. A miniszterelnök nem vezérigazgató, kevesebb és több is. Politikai verseny, alkotmányosság, a törvényeknek való alávetettség jellemzi az ő korlátait. De nem nálunk. Itt minden erő a belső-külső korlátok megsemmisítésére irányul. Gyorsan romlanak a társadalmi és gazdasági versenyképesség esélyei. Egy vállalatnál ilyenkor átszervezés, csődvédelem, új eljárások meghonosítása a szokásos válasz. Itt a választási győzelem, a Fidesz leváltása és egy új, működő világ szorgalmas összerakása lesz a megfelelő felelet.
Nem kétséges, a sorozatos (bár jócskán torzított) kétharmados győzelem a NER sikere. Annak sikere, hogy az észszerűség és a társadalmi életösztön dacára a politikai osztály (ellenzékestül) képes volt eddig fenntartani magát. Közben sikeresen őriztük a kátyúkat, a várólistát, a romló iskolát, a digitálisan félanalfabéta állami szolgáltatást, leromboltuk az önkormányzatokat, a gyűlölet narratíváját a magyar nyelv élő dialektusává tettük. Őriztük az elitet, amely megszerzett mindent, a közszolgáltatásokkal az élen. Övék a szervezet, övék az ország, övék a dicsőség és a hatalom. Csak éppen a teljesítmény hiányzik. Sokan látjuk, hogy nincs mit konszolidálni az alapok cseréje nélkül. Kérhetünk ehhez némi segítséget, Kapitány úr?
A szerző közgazdász.
