Az elmúlt hetekben bebizonyosodott: Donald Trumpot a legkevésbé sem érdekli Venezuela népe vagy a világ(rend) jövője, csak az anyagi haszonszerzés. Marad Venezuelában a Maduro-rezsim, csak épp Delcy Rodriguez az új vezető neve, és még fel is szólítja Trump az eddigi elnyomókat, hogy csak folytassák, nehogy baj legyen, mert akkor majd odacsap. De Trump nem áll meg itt, és most már Grönlandot is egyre vehemensebben fenyegeti, mondván, hogy pénzzel vagy katonai erővel, de megszerzi az Egyesült Államok számára.
Donald Trump ezzel beállt a sorba Putyin és Hszi Csin-ping mellé, és ő is bántalmazóvá vált - amivel sokan már eddig is vádolták, például az üzleti életben vagy a nőkkel való viszonyában. De most már az Egyesült Államokról is ezt mondják. Ez viszont a világ számára egy katasztrofális helyzet, mert a jelenlegi világrendet az tartotta fenn 1945, vagy inkább 1947 után, hogy az Egyesült Államok kiállt a részben önmaga által felállított szabályok mellett. Persze, ott voltak a CIA fedett akciói és a rezsimváltások, a ’90-es éveket követően pedig az USA többször is egyoldalúan avatkozott be, de mindig belül maradt egy határon, és nem kérdőjelezte meg a fennálló világrendet.
Most Trump ezt zúzta szét azzal, hogy elrabolta Madurót a rezsimváltás sürgetése nélkül, és azzal is, hogy egy szövetségesét, a NATO-tag Dániát fenyegeti háborúval, és nyíltan kritizálja azt a világot, amely szerinte kihasználja Amerikát. Azt kár lenne tagadni, hogy a világrend igényel(t volna) korrekciót, de Trump inkább úgy döntött, ha a világ nem fekszik be neki, akkor szétveri. Olajat követel Venezuelától, földet Dániától, és nagyjából azzal a stílussal teszi, ahogy az iskolai menzán a nagy, erőszakos és nem túl okos gyerek megveri a kisebbeket az ebédpénzükért. Maduro elfogása pedig a hírek fényében egy emberrablásnál vagy terrorista túszejtésnél semmivel sem jobb eset: ti is így járhattok, ha nem teszitek, amit mondok!
Ezzel Trump beállt Putyin mögé a sorba, aki, miután a fenyegetések és az erőfitogtatás nem jött be, katonai erővel próbálja térdre kényszeríteni Ukrajnát, miközben nukleáris csapással fenyegeti Európát. És Hszi Csin-ping sem jobb, aki kártevőnek nevezi Tajvan vezetését, katonai erődemonstrációkkal fenyegeti nemcsak a sziget népét, de a térség országait, és a haditengerészete erőszakos módszerekkel lép fel a - kínai vezetés szerint - saját felségvizeire behatoló hajókkal szemben. Érdekes jelenet volt, amikor a Fülöp-szigetektől nem messze egy kínai romboló a kínai partiőrség egy hajójával ütközött... Az, hogy a világ legnagyobb hatalmú országait ilyen emberek vezetik, több mint baljós előjel a világ számára.
Putyin agresszív fellépése nem meglepő. Bár sokan elfelejtik, de Oroszország vezetőjeként a karrierjét Csecsenföld „betörésével” kezdte, majd 2008-ban megtámadta Georgiát is. Kína nagypolitikája az elmúlt évtizedekben egyértelműen a regionális uralom megszerzésére irányult, és Hszi vezetésével Peking gazdaságilag és katonailag is kihívta Washingtont a világ vezető hatalmának posztjáért. Trump viszont az első ciklusában még inkább befelé fordult, és gazdasági szempontból közelítette meg az USA külkapcsolatait – elsősorban az amerikai katonai jelenlét költségeire fókuszálva –, miközben a 2025-ös év legnagyobb részében a béketeremtőt próbálta játszani, és Nobel-békedíjért sírt a social médiában. Mi történhetett az év végén?
Nos, véleményem szerint Trumpnak elege lett a sikertelen tárgyalásokból Putyinnal, a Nobel-bizottság pedig vérig sértette, amikor nem elég, hogy a neve nem is merült fel a békedíj kapcsán, de ráadásul a venezuelai ellenzéket vezető María Corina Machado kapta a kitüntetést. Ezek után nehéz elképzelni, hogy Trumpot Venezuelával szemben nem a sértettség vezette, de az elég egyértelmű, hogy a rezsimváltás és Machado vezetőként való visszatérése miért nem került egyáltalán terítékre.
Az viszont világosan látszik, hogy Trump már nem béketeremtő elnök akar lenni, hanem az, aki területtel, sőt, ha lehet, egész államokkal bővíti az Egyesült Államokat. Persze mondani ezt könnyebb, mint megtenni, de Trump egyértelműen nagy, erős elnökként szeretne bevonulni a történelembe – persze nem biztos, hogy a nagyságot ugyanúgy értelmezi, mint a történészek vagy az amerikai nép. Az sem érdekli, hogy döntéseivel erodálja a saját támogatóinak bázisát, mert ez az agresszív külpolitika nem egyértelműen népszerű a Trump-párti szavazók körében, ahogy szélesebb értelemben véve a republikánusok körében sem.
Nem véletlen, hogy a Trump Venezuelával kapcsolatos jövőbeni katonai lehetőségeit korlátozó javaslatot a két párt közösen nyújtotta be a republikánus többségű Szenátusban, és öt republikánus képviselő is megszavazta, egy pedig tartózkodott. Ennél azonban intőbb jel lehet, hogy a QAnon összeesküvéselmélet-hívő csoport „sámánja”, akit a Capitolium ostromakor mindenki megismerhetett, szintén Trump ellen fordult, és Trump Venezuela-politikáját az ország fegyveres kirablásának nevezte.
Ezek a megnyilvánulások némi bizakodásra adhatnak okot, és sokan reménykednek abban, hogy a világ még visszaállhat a „rendes kerékvágásba”. Én ebben nem hiszek. Trump viselkedése végérvényesen felborította a világ rendjét, és a nemzetközi szervezeteknek, valamint az egyes országoknak és szövetségeknek is alkalmazkodniuk kell az új helyzethez, és ahhoz, hogy már nem lehet egyértelműen bízni abban, hogy az Egyesült Államok jön, és fenntartja a régi rendszert.
Az is óriási kérdőjel, mi lesz az időközi amerikai választásokon, és mi lesz a következő elnökválasztáson. Közben ne feledjük, Putyin továbbra is háborút folytat Ukrajnában, Hszi Csin-ping pedig újévi beszédében Tajvan és a Kínai Népköztársaság elkerülhetetlen újraegyesítéséről beszélt – az pedig nem fog békés úton végbemenni. A kérdés csak az, hogy a világ készen áll-e erre a szcenárióra.
A szerző történész.