A főorvos eltervezte nyugdíjas éveit. Egész életében nyughatatlan szellem volt, aki ideggyógyászként végigjárta a szakmai ranglétrát, és juthatott volna sokkal előrébb is, de rendre nemet mondott a felkínált fővárosi álláshelyekre. Szerette a vidéket, városát, kórházát, közel négyszáz ágyas osztályát, vele azt a komfortot, amit a lakóhelye nyújtott uszodával, teniszpályával, közeli folyóval, helybeli ismerősökkel, izgalmas alkotóemberekkel, köztük festőkkel, írókkal és néhány tanult újságíróval. Bolond lett volna mindezt itt hagyni.
Angolul már akkor megtanult, amikor ez egyáltalán nem számított általánosnak. Az 1970-es években bújta a külföldről nehezen beszerzett szakirodalmat, az elsők között utazott nyugat-európai konferenciákra, rövid idő alatt a szakmájában nemzetközi szinten jegyezték, amiről idehaza alig tudott valaki. Gyerekként folyton ügyvéd apja házi könyvtárába osont be olvasni. Tizenhat évesen a gimnázium önképzőkörében Tolsztojról és Dosztojevszkijről tartott előadást, majd az orvosi egyetemre jelentkezett.
Aszkéta volt. Mindig a feladatokat látta maga előtt. Céltudatossága mögött mégis ott élt az elemi kíváncsiság, a szellemi kalandokra való örök hajlam. A kollokviumok, demonstrációk, gyakorlatok és szigorlatok szorításában is folyamatosan olvasott. Világ- és kortárs magyar irodalmat. Albérleti szobájának olvasólámpáját csak rövid órákra kapcsolta le.
Gyakorló orvosként szívesen vállalt ügyeletet, táskájában két-három könyvvel érkezett az éjszaki műszakra, nem ritkán egész köteteket olvasott el ilyen alkalmakkor. De a gyógyítás, és az a tény, hogy osztályvezetőnek nevezték ki, egyre kevesebb időt engedett az olvasásra a született agglegénynek.
Hazai és nemzetközi kutatásokba kapcsolódott bele, mentorálta a rábízott orvosokat, pályázatokat írt és szélmalomharcot folytatott a mindenkori kórházvezetéssel. Fogyott az ideje.
Erre gondolt, amikor két héttel a nyugdíjba vonulása után felhívta egyik helybeli művelt ismerősét. Segítségét kérte. Bevallotta, hogy lemaradt a világirodalom olvasásával, az utóbbi napokban azon gondolkozott, hogyan pótolhatná. Az utóbbi két-három évtized irodalmi Nobel-díjasainak műveit kellene elolvasnom? – kérdezte. Mindez akkor hangzott el, amikor Kertész Imre díja már-már feledésbe merült, Krasznahorkairól pedig idehaza is kevesen tudták, valójában kicsoda.
Kis idő múltán egy kávéházban találkoztak. Ismerőse magával vitte Kjell Espmark Az irodalmi Nobel-díj – Száz év története című magyarul is olvasható könyvét. Ez támpont, vezérfonal, nevezd, ahogy akarod. Egy biztos: segíteni fog, neked hoztam – és a márványasztalra tette a könyvet.
Nehezen tudok elképzelni szebb öregkort, mint a tudatos és módszeres olvasásnak azt a változatát, ami a kávéházi beszélgetés másnapján kezdődött, és nem ért véget ma sem. A főorvos, mielőtt megnyílik előtte a sír, magába szippant annyi élményt, tudást és műveltséget, amennyivel rendkívül kevesen rendelkeznek.
Boldognak képzelem, pont úgy, mint Sziszüphoszt.