Milyen sors vár az Európai Unióra?

Milyen sors vár az Európai Unióra? 2026. január–június között Ciprus tölti be a soros elnökséget, majd Írország: 2026. július–december között. Január elsejétől Bulgária bevezette fizetőeszközként az eurót, ami hatalmas ugrás a balkáni ország számára.

Az Európai Uniónak kihívást jelenthet majd a védelmi kiadások növelése, az Egyesült Államokkal való partnerség megőrzése és a gazdasági növekedés fokozása is, a nagymértékű deficitek kezelése mellett a szélsőjobboldali pártok előretörésével való szembenézés is feladata lesz.

Nem kérdés, hogy az évben sem várható a szélsőjobboldali pártok visszaszorulása. Sőt, inkább az a kérdés, mennyire válnak még erősebbé a populisták. Az Unió sorsa szorosan összefügg Németországéval. Ezért is lesz fontos a 2026-ban megrendezendő öt német tartományi voksolás, különösen azok, amelyeket Kelet-Németországban rendeznek meg. Először kerülhet kormányerőre az Alternatíva Németországért (AfD). Erre szeptemberben, Szász-Anhaltban lesz konkrét esélye.

A keletnémet tartományokban az AfD régóta nem protest-, hanem tömegpárt. Szász-Anhaltban, Türingiában vagy Szászországban évek óta stabilan harminc százalék feletti támogatottságot mondhat magáénak és több felmérés szerint 2026-ban Szász-Anhaltban akár a szavazatok 40 százalékát is megszerezheti. Ez hosszú átrendeződés következménye. 

Eközben a hagyományos pártok – a CDU és főleg az SPD – egyre jobban elveszítik társadalmi beágyazottságuk nagy részét. Az érdekes az, hogy az AfD népszerűségének a párt belső megosztottsága sem árt. Egyre nagyobb ellentétek feszülnek az Oroszországgal kapcsolatos politikát illetően.

Szász-Anhalt különösen érzékeny terep. A tartomány gazdasági mutatói ugyan javultak az elmúlt években, de a demográfiai hanyatlás, az elvándorlás és az állami jelenlét gyengülésének élménye továbbra is erős. Sok választó számára a szövetségi politika távoli, elvont, míg az AfD nyelve közvetlen, konfliktusos és érzelmi. Ebben a közegben a pártot egyre többen fogadják el s mindinkább a mindennapok része lett: polgármesterek, vállalkozók, helyi véleményformálók nyíltan vagy hallgatólagosan elfogadják jelenlétét.

Németországban eddig íratlan szabály volt, hogy a demokratikus pártok nem működnek együtt a szélsőjobboldallal. Ez a „tűzfal” formálisan ma is létezik a demokratikus pártok, így a CDU részéről is, amely országos szinten kategorikusan kizárja az együttműködést a szélsőjobb politikai erővel. Ugyanakkor Kelet-Németországban ez a fal egyre jobban repedezik. Tartományi szinten egyre több kereszténydemokrata politikus veti fel: mi történik akkor, ha az AfD a legerősebb párt, és nélküle nem lehet stabil többséget alakítani?

Elméletileg három forgatókönyv képzelhető el. Az első, hogy az AfD ugyan nyer, de minden más párt összefog ellene, és egy széles, ideológiailag nehezen kezelhető koalíció jön létre. Ez már most is működik több keleti tartományban, de politikailag rendkívül törékeny megoldás, és sok választó szemében éppen az AfD narratíváját erősíti: „mindenki ellenünk van”. A második forgatókönyv az, hogy kormányképtelenség alakul ki, hosszú koalíciós tárgyalásokkal, akár új választással. Ez tovább erodálná a demokratikus intézményekbe vetett bizalmat. A harmadik, eddig tabunak számító lehetőség pedig az, hogy valamelyik párt – legvalószínűbben a CDU tartományi szinten – áttöri a tűzfalat, akár nyílt, akár hallgatólagos együttműködéssel. Jól látható: egyik megoldás rosszabb, mint a másik, Annál is inkább, mert az AfD-nek voltaképpen nincs szüksége abszolút többségre ahhoz, hogy történelmi áttörést érjen el. Már az is precedens lenne, ha egy tartományban az AfD jelöltje kapna megbízást a kormányalakításra. Ez még akkor is szomorú áttörés lenne, ha az adott jelölt végül nem járna sikerrel. Ez önmagában átalakítaná a német politikai kultúrát, mert megszűnne az a konszenzus, hogy a szélsőjobboldal a rendszer peremén marad.

Sébastien Lecornu kabinetje formálisan túlélheti a következő hónapokat, de politikai értelemben már most is defenzív üzemmódban működik. Miután nem sikerült a parlamentnek közös nevezőre jutnia a költségvetés kiadást érintő törvényéről, rendkívüli jogszabály lépett életbe, a 2025-ös kiadások alapján. Ennek köszönhetően nem lesz kormányzati leállás, de egy sor kérdőjel marad egyes szférák finanszírozását illetően. Súlyos problémáét jelent, hogy nincs valódi parlamenti többség, csak alkalmi túlélési technikákat alkalmazhat a kabinet.

Lecornu személyes politikai profilja – technokrata, lojalista, konfliktuskerülő – ebben a helyzetben előnyt jelenthet, képes lehet a túlélésre elődeivel szemben. Tény, nem rendelkezik Emmanuel Macron elnök egykori karizmájával, és azzal a parlamenti beágyazottsággal, amely válsághelyzetben alkukra kényszeríthetné az ellenzéket. Ugyanakkor most nem látszik jobb megoldás nála. Ha Lecornu túlélné a 2026-os évet, az valóságos csodával érne fel. Ám ha a kormányfői tisztségben sikerülne maradnia, az még nem jelentené Franciaország agonizálásának végét.