Több nemzetközi trend azt mutatja, hogy gyengül a nemzetközi normák tiszteletben tartása, erősödik az erőpolitika, nő a nagyhatalmak közötti újabb, súlyos konfliktus veszélye, ami magában hordozza egy végső összeomlás lehetőségét is. Egyes elemzők szerint a geopolitikai ciklusváltások elkerülhetetlenek és így szinte törvényszerűen véget érnek a béke időszakai is.
Nyolc évtized békeciklusát követően a katasztrófa tehát elkerülhetetlennek látszik. De nem az. A nemzetállamok ugyanis nem elszenvedői, hanem alakítói a világrendnek.
A multipolaritás felé mozgó átmenet békességének egyik tesztje lesz, hogy miként zárul az orosz agresszió. Amennyiben a rendezés pusztán tranzakciós, nagyhatalmi alkukra épül és nem társul a szuverenitás, a területi integritás és a nemzetközi együttműködés elveinek megújított, közösen elfogadott normarendszerével, a feszültség fennmarad. A hamu alatti parázs bármikor fellobbanhat. Nem keletkezik olyan légkör, amely elejét venné a birodalmi és revizionista törekvéseknek.
Ez visszalépés lenne a vesztfáliai logika felé, amely végülis két világégéshez vezetett. A vesztfáliai béke ugyanis pozitívumként lezárta a harmincéves háborút, ugyanakkor szemléletmódja az államot abszolút szuverénként kezelte, az egyensúlyt nem joggal, hanem erővel tartotta fenn, és a háborút a politika legitim eszközének tekintette.
A XXI. század és az emberiség azonban nem bír el egy újabb Vesztfáliát! Nem térhetünk vissza egy olyan korba, amikor az emberiség biztonsága kizárólag a fegyverektől, a kisebb államok szuverenitása pedig csupán a nagyhatalmi alkuktól függött. A nemzetközi közösségnek ezért a második világháborút követően kialakított keretek és normák időszerűsítésével, a nemzetközi együttműködésre és békés együttélésre vonatkozó konszenzus megújításával kellene egy tartós rendezést elősegíteni, és ezáltal a multipoláris világrend felé mozdulni.
Emlékezzünk arra, hogy a történelemben páratlanul hosszú békeciklus fenntartásában, benne a hidegháború mederben tartásában és az enyhülés folyamatában kiemelt szerepet játszott a Helsinki Konferencia és 1975-ben elfogadott záródokumentuma. A biztonsággal, együttműködéssel és emberi jogokkal foglalkozó kosarai egy pán-európai békestruktúrát teremtettek, bevezették a multilaterális párbeszéd intézményét. De a hidegháború lezáródását nem követte hasonló megállapodás, a “világtörténelem végének” unipoláris illúziójában gyengült a párbeszéd képessége, az új “pólusok” megjelenésével pedig teret nyertek a revizionista, neo-birodalmi törekvések.
A mulasztás pótolható. Egy nemzetközi konferencia összehívása segíthetné a multipoláris világrendbe történő békés átmenetet, egy “Helsinki 2.0” bevonná a globális dél vezető államait, köztük Kínát, Indiát, Brazíliát is. Foglalkozna a nukleáris eszkaláció korlátozásával, a szuverenitás és emberi jogi kötelezettségek közötti feszültséggel, a gazdasági-technikai-környezetvédelmi együttműködéssel, továbbá a digitális korszak - a hibrid hadviselés, információs befolyásolás és mesterséges intelligencia – új kockázataival.
Vitathatatlanul meghatározó és érintett regionális szereplőként az Európai Uniónak kellene a konferenciát kezdeményeznie. Ezzel kilépne a reagáló üzemmódból és az egyébként elengedhetetlen védelemerősítés mellett világossá tenné, hogy a közösség nem az erőre, hanem az egyenlőségen, párbeszéden és szabályokon alapuló, inkluzív rendre épít.
A lépésváltás összhangban lenne a “stratégiai autonómia” szellemiségével. Egyben jelezné, hogy az Európai Unió és értékrendje illeszkedik az új világrendhez és a békés átmenethez. Konstruktív és méltó válasz lenne ez az Egyesült Államok új nemzetbiztonsági stratégiájára is.
A szerző nyugalmazott diplomata.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.