Egy nyelvet beszélünk
Akkor én most igazi magyar leszek, kérdezem vagy századszor anyukát a buszon, ami Budapestre visz minket, ahol az ő unokatestvére él és ahol lakni fogok addig, amíg a zenei tanulmányaimat végzem, de anyuka szájának rándulásából látom, hogy elege van a faggatózásomból, ezért inkább kinézek az ablakon és
próbálom felfedezni azokat a nyomokat, amik jelezhetnék, amiben más a magyar föld, mint a szlovák, de szerintem minden ugyanolyan, a házak, az emberek,
ám erősen reménykedem, hogy lesz valami különös, megkülönböztető jel, amiből biztosan észreveszem, hogy már odaát vagyunk, bár nagypapa azt mondta, amikor kérdezgettem őt erről, hogy ez egy és ugyanazon ország, csak száz éve feldarabolták, amit nem értek, mert hogyan lehet egy országot szétszakítani a hegyeivel, folyóival, az ott élő, közös nyelvet beszélő emberekkel, akik rokonok és szeretik egymást,
de erre meg nagymama szeme réved a távolba, úgy mondja, hogy a politikusokat, kisfiam ez nem érdekli, ők csak a hatalmukat akarják bebiztosítani, a fejünk felett döntenek rólunk
és amikor kérdezem, kikből lehetnek politikusok, mert bizony akkor én is az akarok lenni, hogy visszacsináljam az egészet, akkor csak nevetnek rajtam, legyintenek és úgy néznek rám mint mindig, amikor felnőtt-témáról van szó, amit én, tizenkét évesen ugye, még nem érthetek, aztán nagymama elsóhajtja, hogy szívet cseréljen az, aki hazát cserél, mire apuka mérgesen rávágja, hogy de hát egy vérből valók vagyunk, bár arra azért mégsem tudott válaszolni anyukának, amikor az sírva kérdezte, hogy akkor most összecsomagoljuk Béluska, aki én vagyok, egész eddigi életét és elengedjük őt a nagy, idegen Budapestre, ahol senkit sem ismer, csak az unokatestvéremet, a Natit, akinek gyereke sincsen, csak egy menhelyről szerzett kutyája, mire apuka idegesen visszavágott, hogy van viszont egy gyönyörű, két szoba hallos, belvárosi lakása az iskola mellett lévő utcában, tehát még csak a forgalmas úton sem kell átmennie a gyereknek, akinek éppen ideje, nézett rám elgondolkodva, elszakadni az anyja szoknyája mellől, amit szintén nem egészen értettem, mert én eddig sem ücsörögtem anyuka szoknyáján, hisz’ itt Érsekújváron sok barátom volt, akikkel jókat játszottam, bicikliztem, jártam fociedzésre és négyéves korom óta zongorázni, ami miatt most Pestre költöztetnek, mert Gizi néni, a zongoratanárnőm azt mondta, ragyogóan tehetséges vagyok, érdemes engem taníttatni, próbáljuk meg a Bartók Konzit, amiről nem tudtam, hogy mi lehet, de a nagymama megnézte a neten, hogy az a Zeneművészeti Egyetem gyakorló gimnáziuma, ahová két év múlva mehetek, ha kijárom a zenei általános utolsó két osztályát, és ezért tanítás után minden nap még zongoráznom is kell, amihez a Gizi néni tudása már kevés, túlszárnyaltál kisfiam, simogatta meg szipogva a fejemet, ezzel kicsit összekönnyezve a hajamat, mire anyuka szeme is elfelhősödött,
apuka viszont felvillanyozódott ettől és elkezdte megszervezni az én jövőmet, ami könnyű neki, mert mérnök, folyton tervez, igaz, hogy házakat, viszont most az új életemet indítja útjára,
